Ide is kirakom, akit érdekel nézzen be!:) Az első fejezet talán még hajnalban felkerül, vagy még este! Nem ígérek semmit.
http://likeabrokenarrow11.blogspot.hu/
Remélem akik eddig olvasták ezt a Blogot, ezt is szeretni fogják!:) Nem Larry!
2013. december 30., hétfő
2013. december 20., péntek
30. Fejezet - Egy örökké bimbózó szerelem, melyből sosem lesz virág. (VÉGE)
Harry szemszöge:
A hajnali napfény sugarai lustán settenkedtek be a piszkos ablaküvegen a hálószobába. Már órák óta ébren vagyok, és másra sem tudok figyelni, csak Louis gyönyörű, nyugodt arcára. Halk szuszogása betöltötte az egész szobát. Ajkaimra halvány mosoly kúszik, mikor Louis álmában elkezdi keresni a kezemet, és addig ráncolja a homlokát, míg oda nem nyújtom neki. Erősen rászorít, majd közelebb húzódik hozzám.
Olyan régóta vágyom erre a pillanatra. Az első éjszaka óta sóvárgok ezekért az apró érintésekért. A szívemet rég nem látott melegség járta át. Ez más, mint mikor egyszerűen magához ölel és megcsókol. Ezek a rövid, ártatlan pillanatok számomra a világot jelentik. Az apró csókok, a szoros ölelések, a csillogó tekintete, ahogy a bőrünk érintkezik, és úgy érzem, az egész testem menten elég...
De az élet kegyetlen, ezt te is pontosan jól tudod. Mikor valami jó történik az életedben, és végre úgy érzed, minden rendben lesz, jön valaki. Történik valami, és vége lesz. Elmúlik. Eltűnik. Gyorsabban, mint egy szempillantás.
A békés napok hetekbe fordultak át. Többször meglátogattam Daisy és Darcyt. Láttam Daisyn, hogy fáj neki ami történik. De megbeszéltük. Megígértem neki, hogy örökké vele maradok egy részben. Mert őt is szeretem. De Louist jobban... Tisztelem őt, mert ezt megérti. De ugyanakkor sajnálom is őt, és haragszom magamra. De egyszer, egyetlen egyszer, önző akarok lenni. Egyetlen egyszer azzal akarok foglalkozni ami nekem jó. Ami nekem és Louisnak jó.
A karácsonyt is együtt töltöttük a régi házban. Mindannyian. Liam, Eliza, Niall, Daisy, Darcy, Eleanor, Louis, és én. Tökéletes volt. A lakást is szépen visszabútoroztuk, így sokkal barátságosabb lett újra.
Liam és Eliza hihetetlenül szép pár. Liza gömbölyödő hasa csak úgy vonzza a tekinteteket. Daisy fáradtnak tűnt, de az Ő arcát is hatalmas mosoly díszítette. Nem is csoda, hiszen Darcy napról napra szebb. A mosolya derűs, a szemei zöldebbek a smaragdnál, az arcát pedig az enyémhez hasonló apró gödröcskék díszítik. Fekete haja még rövid, de már látom magam előtt, hogy gyönyörű, hosszú loknikban fognak a vállaira omolni, akárcsak Daisynek. Mi pedig Louisszal le se vakarhattuk volna az arcunkról a szerelmes vigyort. Olyan más volt, mint régen. Fogta a kezemet, csókot lopott amikor csak tehette, s én sem röstelltem visszalopni őket titokban, mikor senki sem figyelt.
Eleanor nagyon kedves lány, és remekül kijön mindenkivel. De számára ez a karácsony sokkal többet adott, mint remélhette volna.
Szenteste után 2 nappal, Anastasia jött át látogatóba hozzánk. De nem egyedül. Egy 5 év körüli kislány fogta a kezét. Nagyon szép volt. Hosszú, egyenes, derékig érő haja volt. Elbűvölő mosolya,amit rettenetesen ismerős volt. Biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol. Előtte nem szerettük volna kiteregetni a 'magánéletünket', ezért Louisszal tartottuk az 5 lépés távolságot, és Daisy mellett ültem az ebéd alatt is. De nem zavart minket. Mert az apró, mások számára láthatatlan mosolyok, csókdobások, szemezések, és kacsintások segítettek átvészelni. Mikor később leültünk beszélgetni, akkor kérdeztem rá végül, miért nem mondta legutóbb, hogy gyereke van.
- Ó, Harry. Ne butáskodj! Nem az én lányom. - nevetett fel jóízűen, majd kissé komorabb lett a tekintete.
- Elbűvölő kislány. De nem az enyém. Négy és fél éve került hozzánk. Azt mondták, az édesanyja eldobta magától így mi viseltük gondját.
- Ó, ez nagyon szomorú... - néztem rá immáron és is átérezve a helyzet súlyát. - És nem tudod mi lett a családjával? Nem kereshetjük meg őket mégis?- kérdeztem bizakodóan, mire csak a fejét csóválta.
- Nem tudjuk... Nekünk azt mondták az anyja még fiatal volt, és nem is akarta a gyermeket. Mikor megszületett, ellökte magától. Ha meg is kereshetném őt, valószínűleg nem kéne neki a kislány.
- Mi a neve? - vágott hirtelen a szavába Eleanor udvariatlanul, ami mindenkit meglepett.
- Hmm... Amy. Azt mondták, ezt a nevet adta neki az édesanyja.
- Mi a családneve? - csillantak fel a szemei, nem is értem miért.
- A nevünkre vettük, de az eredeti az a 'Calder'. - mosolygott rá, mire Eleanor szemeiből azonnal ezernyi könny kezdett el folyni. Calder... Calder... de hisz Eleanornak is ez a neve! Hirtelen minden sokkal világosabb lett. A kislány mosolya is ezért volt ilyen ismerős! Pontos mása az övének.
A hír szinte mindenkit sokkolt, kivéve Louist, mivel ő tudott róla, mint később kiderült. Ana boldogan adta át Eleanornak Amy-t, aki nem is lehetett volna ennél boldogabb. Amy pedig szorosan ölelte magához rég elveszett édesanyját. Mikor mindenki elment, Niall odajött hozzám, és bocsánatot kért mindenért. Soha nem haragudtam rá igazán, és Louis is mindenért megbocsájtott neki.
Mikor végre kettesben maradtunk, Louis azonnal körém fonta erős karjait.
- Olyan nehéz volt, hogy nem érinthettelek meg... - húzta végig mutatóujját ajkaimon, majd közelebb hajolt, és birtokba vette őket. Soha nem szeretném elveszíteni ezt az érzést. Bárcsak örökké tarthatna.
De nem fog.
Hamarosan vége lesz.
Pedig még el sem kezdődött igazán.
De már mondtam, az élet igazságtalan.
Amit ad, azt el is veszi.
És most, tőlem is visszakérte a jussomat.
Bárcsak tovább tarthatott volna.
Csak egy kicsit...
Egészen kicsit.....
A heves csókcsata a kanepén folytatódott, de megzavart minket valaki. Az ajtót egy nem kívánatos személy egyre erősebben ütötte.
- Megyek, megnézem... - állt fel rólam Louis szem forgatva, majd az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Pár percig csendben vártam, majd én is odamentem, megnézni ki lehet az. Mikor rájöttem ki áll az ajtóban, még a hátamon is felállt a szőr. Louis apja még az eddigieknél is komorabb arccal nézett vissza rám.
- Szóval itt vagy! - lépett felém, de Louis az útját állta.
- Menj haza! - nézett rá Louis lesajnálóan, majd elkezdte kitessékelni az ajtón.
- Majd elmegyek, de előtte mindent megbeszélek ezzel a fattyúval! - nézett rám, és esküszöm, ha szemmel lehetne ölni, már halott lennék.
- Apa...
- Ne szólíts így! Egyszer az életben maradj csendben! - rivallt rá Louisra az apja. Láttam rajta, hogy mindjárt olyat mond, amit később biztosan megbánna, úgyhogy mellé léptem, és összefűztem az ujjainkat, hogy megnyugtassam. Ez az apró, ártatlan cselekedet egy újabb lavinát indított el.
- Ne érj hozzá! - lökött el, majd Louist a háta mögé taszította.
- Apa! - kiáltott rá Louis, mire az 'apja' úgy pofon vágta, hogy beverte a fejét a szekrénybe, és összeesett.
- Louis! - kiáltottam fel, de nem tudtam közel menni hozzá. - Kérem, vérzik! Nagyon beverte a fejét! - kérleltem őt, de csak egy újabb lökést kaptam.
- Elnéztem neked, hogy barátkozol vele. Hogy megpróbálod megváltoztatni. Hogy úgy bánsz vele, mintha szeretnéd. De! Soha nem bocsájtom meg neked, hogy bolonddá tetted! Hogy ellenem fordítottad! Hogy elveszed tőle a boldogságát! Miért avatkozol bele az életébe? Neki az feladata, hogy elvegye azt a lányt, és élete végig jó élete legyen! - rivallt rám, mire megszólalni sem tudtam, annyira meglepődtem. De mégis, ezt nem hagyhattam szó nélkül.
- Én avatkozom bele az életébe? Maga az, aki előre megírta azt, mintha csak a saját életét akarná újrajátszani, csak csalással! Ismeri a buktatóit ennek a világnak, ezért persze, hogy úgy tudná irányítani Louisét, mintha az lenne a világon a legkönnyebb feladat! De Louis más! Ő sokkal erősebb! Ő a legkedvesebb, legbátrabb, leg önfeláldozóbb ember, akit ismerek! És tudom, hogy még magát is szereti, mindezek ellenére. De maga... tönkreteszi őt.
- Miről beszélsz? - üvöltötte el magát, majd hirtelen, a semmiből előrántott egy pisztolyt. Ki volt biztosítva. Ha meghúzza, elsül.
- Soha többé nem fogsz a fiam útjába állni... - lépett felém, mire én hátrálni kezdtem.
- Kérem, gondolja át... - nyeltem nagyot, de ő nem csinált semmit.
- Vége van. - nevetett fel gúnyosan, majd meghúzta a ravaszt. Mielőtt bármi történhetett volna, még utoljára, mélyen az emlékezetembe akartam vésni Louis arcát. De mikor odanéztem, már nem feküdt a földön.
Minden olyan hirtelen történt. Louis villámgyorsan pattant fel a földről, és állt elém. A golyó őt találta el a mellkasán. Azonnal vérezni kezdett, a ruhája szinte abban a pillanatban átázott.
- Ne, ne ne ne NE! LOUIS! - üvöltöttem, és a térdeimre estem mellé. - Nézze mit tett! Maga idióta! - üvöltöttem torkom szakadtából, de Louis apja addigra eltűnt. Elmenekült, a gyávája..
- Hé, Louis... nem hagyhatsz itt. Hallod? - emeltem fel a fejét, hogy belenézhessek a szemeibe. Azokba a csodálatos, hófedte tájra emlékeztető szemeibe.
- Sh-Sajnálom. - húzta ajkait halvány mosolyra, mire a könnyeim hullani kezdtek. - Ne beszélj! Hívok segítséget! - álltam fel mellőle, de visszarántott magához. - Louis, engedj el! Hívok segítséget! - rángattam a kezét, de ő csak mosolygott.
- Ne félj... cs-csak sajnálom. Hogy... nem tudtam.. betartani.. Az ígéretemet. - köhögött fel, és egy adag vér a padlóra fröccsent.
- Hé, nem baj! Louis, be fogod tartani! Oké? Engedj, hogy hívjak segítséget. Kérlek... Meg fognak menteni, ígérem.. Megmentenek... - hajtottam le a fejemet a mellkasára, és ott sírtam tovább.
- Ne haragudj.
- Az istenért Louis, ne beszélj már! - bőgtem tovább, mire halkan felnevetett.
- Emlékszel a rózsákra, az erdőben?
- Igen. - ültem fel, és a szemeibe néztem.
- A kis fára is, amit körülölelt?
- Igen.
- Te vagy a kis fa. Én pedig a rózsa. Te sokáig fogsz élni, én pedig hamar elmúlok, de ne félj, itt hagyok valamit. Szóval ne sírj, mert semmi nem fáj annyira, mint az, hogy téged sírni látlak.
- Louis... ha most elmersz búcsúzni... - fogtam meg a kezét, de ő csak mosolygott tovább.
- Örökké veled leszek. Oké? Mi örökké.. együtt leszünk. Utoljára csókoltam őt meg. Utoljára érezhettem gyönge szorítását a kezemben. Utoljára nézett rám ilyen szerelmesen. Utoljára mondta ki a legbecsesebb szót a világon.
- Szeretlek, Harry.
- Én is Louis. Mindennél jobban. - sírtam el magam újra, majd hagytam, had essen le élettelen keze a padlóra.
3 Évvel később.
-Papa! - Papa! - szaladt felém Darcy azonnal, ahogy beléptem a hatalmas házba.
- Tündérkém! De megnőttél! Rég nem láttalak. Öleltem meg, mire felfújta az édes arcocskáját, és durcásan nézett rám.
- Ha gyakrabban járnál haza, akkor többet látnál! - mászott ki a kezemből, és a konyhába szaladt.
- Harry, te vagy az? - kiáltott ki a konyhából Daisy. Valószínűleg éppen a főzés kellős közepén volt.
- Igen! - kiáltottam vissza, majd felakasztottam a kabátomat a fogasra. Amint beléptem a nappaliba, több szempár is rám szegeződött. Ott volt Niall, Eleanor, Amy, Ana, Liam, Liza, és a legfiatalabb tagunk, Theo. Tündéri kölyök volt, de ugyanakkor hihetetlenül rossz is!
- Sziasztok! - ültem le melléjük a kanapéra, majd beszélgetni kezdtünk.
- Liam, van valami hír? Tudod mire föl volt az a nagy pánik tegnap éjszaka?
- Ó, Igen! kigyulladt az erdő. Valószínűleg gyújtogatás. De hamar megfékezték. Szerencsére idáig már nem terjedt el.
- Sok rész elégett?
- Eléggé.. az Északi rész teljesen. És egy pici a Nyugati részből is.
- Hogy mi? - pattantam fel, és már rohantam is a kabátomhoz. A nyugati rész számomra talán a legkedvesebb. Minden emlék oda köt, s most már még ennél is több.
-Még nem tudni, hogy ott is elégett minden.. - próbált megállítani Liam, de én már addigra kirohantam a hátsókapun keresztül. Meg sem álltam addig a részig. De a félelmem beigazolódott, mikor egyre több megfeketedett fatörzset láttam, és rengeteg hamut.
És akkor, megérkeztem oda. A sírkő ott állt a mostanra hatalmas, gyönyörű fa előtt, amit még Louisszal néztünk. A hatalmas fa körül minden elégett, de az csak állt ott, érintetlenül és magányosan. Mikor közelebb mentem, akkor vettem csak észre, hogy a rózsák, melyeket minden évben újra kivirágoztak, elégtek. Megfeketedve hevertek a fa körül. S ekkor eszembe jutott, mit mondtam Louisnak még régen, nagyon régen.
" Még ha a kis fa tönkre is teszi, Ő addig foglya védeni, amíg a fának szüksége van rá! Talán ez az egyetlen álma, hogy megvédje az élete árán is!" Louis ajkain már akkor ott bujkált az a mindent tudó mosoly. Ő már akkor tudta... Már akkor tudta, hogy akár az életét is eldobná értem. És meg is tette.
De oly értelmetlen volt. Mert inkább mentem volna vele, mintsem hogy itt maradjak egy olyan világban, ahol ő már nem létezik. Nem is beszélve a rengeteg bűntudatról.
De rájöttem, rám itt van szükség.
Louis, várj rám. Várj meg, nemsokára én is megyek. De még vannak dolgok, amiket meg kell tennem. De utána, csak a tiéd leszek.
Még egy utolsó pillantást vetettem a sírra és a fára, majd visszaindultam Daisyékhez.
Az elején haragudtam Louisra. Mert megint elhagyott. De most már csak a sors fintoraként gondolok rá. Nem tudtam eléggé értékelni azt, amikor még itt volt, de nem volt az enyém. Megszereztem őt, de el is vesztettem azonnal. Legyen ez a ti tanulságotok is. Jól gondoljátok át, miért szálltok harcba. Döntened kell. Vagy örökké a tiéd lesz lélekben, a tudta nélkül, vagy megszerzed, kiélvezed ameddig lehet, és utána elveszted. Véglegesen. Visszavonhatatlanul. De megsúgok egy titkot. Nekem megérte. Fáj, szinte belebolondulok, de legalább tudom, hogy mindent megtettem. Mert megízlelhettem azt a szerelmet, amiből csak egy lehet mindenki életében. Ha te is megtalálod, vigyázz rá, de ha el is veszted, boldogan emlékezz vissza rá, mert szebb emlékeket soha nem fogsz szerezni.
S csak mostanra sikerült teljesen megértenem, mire is gondolt azzal, hogy örökké velem lesz. Még is csak betartotta az ígéretét. Itt van velem. A szívemben. Örökké.
Húha!:) Itt is vagyok. Remélem tetszett! Már nagyon fáj a kezem. :D Órákon át írtam, megállás nélkül. Sajnálom, tudom, hogy nem ezt vártátok. De soha nem Happy End-nek terveztem. És ez lett belőle. :/ De nekem nagyon tetszik. Remélem nektek is elnyerte a tetszéseteket!
Tudnotok kell, hogy imádtam írni a Blogot! Ez az első, és teljesen beleszerelmesedtem az írásba ennek köszönhetően. :) Pedig csak egy 5 perc alatt született kis szösszenet volt először. Köszönöm a rengeteg támogatást! A sok-sok feliratkozót, a több mint 7400!!! Oldalmegjelenítést, és a rengeteg kommentet! Senki nem kap külön köszönetet, mert mindenki megjegyzése számomra aranyat ér, de talán, tényleg senki ne vegye rossz néven, de Gréta volt az, aki nagyon sokszor a legnagyobb löketet adta a hosszú megjegyzéseivel. :) De mindenkinek hihetetlenül hálás vagyok!
Ui: A részt már szerdán. :DDD Megírtam, de húzni akartam az agyatokat, hogy mi fog történni. :D Várjátok csak a vasárnapot. :$ De lehet már pénteken felteszem. :D (ez történt, szóval örülhettek.:3)
Ui2: Szeretnék most az ünnepekre egy kis szünetet kérni, amúgy se leszek itthon. Erdélyben leszek, ha akarnék se tudnék írni. :) Lesz időm átgondolni az egészet újra, ezt véglegesen lezárni magamban, és újult erővel belekezdeni egy újabb, hihetetlen Blogba! ^^ Remélem velem tartotok majd. :)
Ui3: Mindenkinek szeretnék Boldog, Békés Karácsonyi Ünnepeket Kívánni Előre Is! És Persze Boldog Újévet!:) Kicsit korán van, de mint mondtam, nem leszek itthon Vasárnaptól kezdődően.
Hatalmas csóközön, ölelés, szeretet, és minden ami kell Mindenkinek!<333
2013. december 15., vasárnap
29.Fejezet - Fény és sötétség
Daisy szemszöge:
A könnyeim megállíthatatlanul hullottak a térdeimre. Amint Harry kilépett az ajtón, a könnyeim úgy törtek elő, mint még eddig soha. Fájt. Fájt, mert tudtam, elvesztettem őt. Véglegesen. Még azt az apró darabot is elvették tőlem, ami maradt. Gyűlöltem, Louis Tomlinsont. De ez nem mindig volt így.
Régen, mikor még én is olyan hiú gyermek voltam, mint mások, csodálattal figyeltem minden egyes lépését. Felnéztem rá. Nem tudom miért, de első pillanattól kezdve magával ragadott. Az első lágy csók a kézfejemre, az első pillantás, amivel végigmért. Beleszerettem. De valamiért mindig elutasította a nők közeledését. Azt hittem, csak azért teszi, mert ilyen hűvös a személyisége. De nem így volt. Ő már akkor szeretett valakit. Soha, senkinek nem mondtam el, hogy aznap, Louisék kertjében láttam őket. Láttam, ahogy Louis lehajol hozzá, és megcsókolja. Hirtelen azt sem tudtam, hová legyek meglepettségemben. Egy világ tört össze bennem. De még ekkor is szerettem őt. Éppen ezért, oda adtam neki magamat. Többször is. Az utolsó éjszakán, amit együtt töltöttünk, furcsa módon mellettem maradt. Általában azonnal elment. Magához húzott, és szorosan megölelt. Emlékszem, milyen jó érzés volt. A szívem hatalmasra duzzadt. De abban a pillanatban, hogy elkezdtem reménykedni, összetört.
- Daisy, nemsokára el kell mennem.
- Mikor jössz vissza?
- Nem tudom... időre van szükségem. Lehet, hogy soha. - sóhajtott fel, majd felállt, és az ablakhoz sétált. Nem tudom mit nézhetett. Vajon mit látott? Hisz olyan sötét volt, mint egy barlangban. A hold se látszott..
- Kérhetek tőled valamit? - fordult felém, és nekitámaszkodott az ablaknak.
- Akármit. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Kérlek, vigyázz Harryre, ha én elmegyek. - kért halkan, majd kiment a szobámból. Minden remény elveszett. Hirtelen nem tudtam, kire is haragudjak. Louisra, amiért semmibe veszi az érzéseimet, vagy Harryre, aki elérte, hogy ezt érezze iránta az a fiú, akit én is szeretek. Nem tudtam mitévő legyek.
Mikor nem sokkal később Louis elment a városból, én elmentem meglátogatni Harryt. Igazából, kárörvendeni akartam. Magamban kinevetni, hogy azt hitte, két férfi szerelme beteljesülhet. De amit ott láttam, még számomra is fájdalmas volt. Harry csak ült ott, egyedül a szobájában, az ablak előtt egy fotelban, és üveges tekintettel bámult ki az ablakon. A szülei iszonyatosan aggódtak érte. Nem evett, nem aludt, nem beszélt. Nem csinált semmit. Én viszont tudtam mit csinál. Várt. Várta Louist, hogy visszajöjjön. De Ő nem jött. Én pedig, egyrészt azért, mert Louis megkért, másrészt, mert kíváncsi voltam, mi fog ebből kisülni, vele maradtam.
Próbáltam segíteni neki, de nem ment. Pár hónap után, mikor semmi sem változott, a haragom tetőfokra hágott. Véglegesen meggyűlöltem Louis Tomlinsont. Nem játszhat csak így az emberek érzéseivel! Megfogadtam, hogy bosszút állok rajta. És mi lehetne tökéletesebb bosszú annál, mint hogy magamba bolondítom az egyetlen személyt, akivel foglalkozik? Az elején csak ezért csináltam. Mert bántani akartam Louist. De utána... már azért is, mert sajnáltam Harryt. Sajnáltam őt, mert pontosan tudtam, mit is érez. És mikor végre helyrejött, és elkezdett közel engedni magához, rájöttem, hogy sokkal több van benne, mint én azt hittem. Ismertem őt, és akármilyen hihetetlen, beleszerettem. De tudtam, az Ő szíve másé. Bárcsak nekem is lenne helyem valaki szívében. De ez soha nem fog megtörténni. Mert én kirekesztett vagyok. Mindig én vesztek. Tudom, hogy nem nyerhetek. Ezért engedtem el Harryt. Mert szeretem őt. De ugyanakkor hihetetlenül sajnálom is, mert egy ilyen személybe szeretett bele.
- Daisy! Daisy! - hirtelen nem is tudtam honnan jön a hang. Nem sokkal később Eliza karcsú alakja tűnt fel a hátsó ajtó irányából. - Miért nem nyitottál ajtót? És miért van nyitva hátul az ajtó? Mi lett volna, ha valaki bejön? Istenem, te sírsz? Mi a baj? Hol van Harry? - futott mellém, és kivette a kezemből Darcyt.
- Ne sírj! - ölelt magához, mire csak még jobban elkezdtem sírni. Hogy is ne sírnék?
- Annyira...szerencsétlen vagyok. - fakadtam ki, mire még szorosabban húzott magához.
- Csak egy kicsit. - kuncogott fel, mire én is felnevettem. Elhúzódtam tőle, és megtöröltem a szemeimet.
- Szóval, hol van Harry? - ült le mellém, és elkezdett játszani Darcy apró kezecskéivel.
- Elküldtem. Louishoz. - ahogy kimondtam, Eliza mintha megfagyott volna.
- Rendben lesz ez így? - nézett rám óvatosan, mire halványan bólintottam.
- Tudod, annyira hihetetlenül szeretem őt. Nagyon sokat jelent nekem. De..
- De..?
- Nem tehetem ezt vele. Ez olyan, mintha egy vadon élő madarat ketrecbe zárnék, és nem engedném őt elrepülni. Harry tudom, hogy szeret, és tisztel engem. De Louis más. Belé szerelmes. Nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy magamhoz láncolom őt, és akárhányszor rám néz, mást lát bennem.
- Daisy. Tudom, ez nem segít. De helyesen cselekedtél. És ne felejtsd el, te tudsz valamit, amit Louis nem. Benned van valami plusz, amiért Harry örökké melletted marad majd.
- Még is mit? - néztem rá hitetlenül. Nincs olyan, amit én tudnék, de Louis nem.
- Itt alszik a kezemben, az az apró csoda, amit te adtál Harrynek. Te családot adhatsz neki, Daisy! Ezt Louis soha nem tudja neki megadni. Csak te! - simította végig kezét biztatóan a karomon.
. Igazad van. - öleltem őt meg. Nem véletlenül Eliza a legjobb barátnőm.
- Viszont, hatalmas hírem van számodra! Lehet nem most kéne mondanom, de nem bírom ki! - húzta ajkait hatalmas mosolyra, és felém nyújtotta a kezét. A gyűrűsujján egy gyönyörű, kövekkel körberakott aranygyűrű díszelgett.
- Liam megkérte a kezedet? - csillantak fel a szemeim, és hirtelen minden bajomat elfelejtettem. Csak az Ő örömére tudtam gondolni.
- Igen... tegnap este. De van még valami... - hajtotta le a fejét, és elhallgatott. Azonnal rájöttem miről van szó.
- Terhes vagy? - sipákoltam örömömben, mire Ő is elvigyorodott. - Mióta tudod? Úristeen! Anya leszel! - álltam fel mellőle ugrálva, mire a szája elé helyezte az ujját, ezzel jelezve, hogy Darcy alszik.
- Hoppáá..- ültem vissza mellé, és csillogó szemekkel hallgattam, mit mond.
- 2 hete tudom, de féltem elmondani bárkinek is... Liam nem tudja még, szóval nem ezért kérte meg a kezemet.De nem tudom hogy mondjam el neki...- nézett kétségbeesetten.
- Ekkor megpillantottam Eliza háta mögött Liam teljesen kivirult arcát, mire én is elmosolyogtam.
- Szerintem már nem kell semmit mondanod. - mutattam mögé, mire ijedten megfordult. Liam két lépéssel mellette termett, és szorosan a karjaiba zárta.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte Liam, de egyáltalán nem volt haragos a hangja.
- Féltem... nem tudom mitől, csak..
- Sss... nem baj. - húzta magához, és lágy csókot nyomott az ajkaira.
Nem sokkal később, miután kiörömködtük magunkat, Eliza és Liam hazament.
Boldog voltam. Mert tudtam, Harry és Louis mostantól örökké együtt lesz, de én is ott leszek. Ott leszek, mert Harry azon kevés emberek közé tartozik, aki hiába szeret bele valakibe, nem engedi elveszi azt sem, akit csak 'pótléknak' tartott. Örülök, hogy találkozhattam Harryvel. Mert olyan tiszta a lelke, hogy minden bűnöm képes eltörölni. Túl tiszta, és túl ártatlan. Talán pont ezért ragaszkodik annyira Louishoz. Olyanok, mint a sötétség és a fény. Teljes ellentétei egymásnak, de nem tudnak egymás nélkül létezni.
Sziasztok!:) Tudom, hogy elég 'lapos' lett ez a fejezet. De borzalmas hetem volt. A hét eleje teljesen kiborított, nem részletezem, de annyira, hogy még a suliban is elbőgtem magam. Szerencsére sikerült összeszedniük a barátaimnak, és a szombatot teljes mértékben velük töltöttem, de a hangulatom ugyan olyan nyomott. Szóval ne haragudjatok. Lehet, hogy ezt jobban is megírhattam volna, de ez most így sikerült. Remélem azért élvezhető volt. :) Ígértem, hogy még lesz szó Elizákről. Itt is van. :) Egyébként azért írtam Daisy szemszögéből, mert azért valljuk be, érdekes személyiség. Képes lemondani Harryről. Hát mi ez ha nem szerelem?:) Meg azért is van ez a 'töltelék' fejezet, mert a következő az utolsó lesz. Szerettem volna szép kereken, 30-cal befejezni. :)
További szép estét mindenkinek!<3
Ui: Köszönöm, hogy már 25 feliratkozóm van!!!! :)
A könnyeim megállíthatatlanul hullottak a térdeimre. Amint Harry kilépett az ajtón, a könnyeim úgy törtek elő, mint még eddig soha. Fájt. Fájt, mert tudtam, elvesztettem őt. Véglegesen. Még azt az apró darabot is elvették tőlem, ami maradt. Gyűlöltem, Louis Tomlinsont. De ez nem mindig volt így.
Régen, mikor még én is olyan hiú gyermek voltam, mint mások, csodálattal figyeltem minden egyes lépését. Felnéztem rá. Nem tudom miért, de első pillanattól kezdve magával ragadott. Az első lágy csók a kézfejemre, az első pillantás, amivel végigmért. Beleszerettem. De valamiért mindig elutasította a nők közeledését. Azt hittem, csak azért teszi, mert ilyen hűvös a személyisége. De nem így volt. Ő már akkor szeretett valakit. Soha, senkinek nem mondtam el, hogy aznap, Louisék kertjében láttam őket. Láttam, ahogy Louis lehajol hozzá, és megcsókolja. Hirtelen azt sem tudtam, hová legyek meglepettségemben. Egy világ tört össze bennem. De még ekkor is szerettem őt. Éppen ezért, oda adtam neki magamat. Többször is. Az utolsó éjszakán, amit együtt töltöttünk, furcsa módon mellettem maradt. Általában azonnal elment. Magához húzott, és szorosan megölelt. Emlékszem, milyen jó érzés volt. A szívem hatalmasra duzzadt. De abban a pillanatban, hogy elkezdtem reménykedni, összetört.
- Daisy, nemsokára el kell mennem.
- Mikor jössz vissza?
- Nem tudom... időre van szükségem. Lehet, hogy soha. - sóhajtott fel, majd felállt, és az ablakhoz sétált. Nem tudom mit nézhetett. Vajon mit látott? Hisz olyan sötét volt, mint egy barlangban. A hold se látszott..
- Kérhetek tőled valamit? - fordult felém, és nekitámaszkodott az ablaknak.
- Akármit. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Kérlek, vigyázz Harryre, ha én elmegyek. - kért halkan, majd kiment a szobámból. Minden remény elveszett. Hirtelen nem tudtam, kire is haragudjak. Louisra, amiért semmibe veszi az érzéseimet, vagy Harryre, aki elérte, hogy ezt érezze iránta az a fiú, akit én is szeretek. Nem tudtam mitévő legyek.
Mikor nem sokkal később Louis elment a városból, én elmentem meglátogatni Harryt. Igazából, kárörvendeni akartam. Magamban kinevetni, hogy azt hitte, két férfi szerelme beteljesülhet. De amit ott láttam, még számomra is fájdalmas volt. Harry csak ült ott, egyedül a szobájában, az ablak előtt egy fotelban, és üveges tekintettel bámult ki az ablakon. A szülei iszonyatosan aggódtak érte. Nem evett, nem aludt, nem beszélt. Nem csinált semmit. Én viszont tudtam mit csinál. Várt. Várta Louist, hogy visszajöjjön. De Ő nem jött. Én pedig, egyrészt azért, mert Louis megkért, másrészt, mert kíváncsi voltam, mi fog ebből kisülni, vele maradtam.
Próbáltam segíteni neki, de nem ment. Pár hónap után, mikor semmi sem változott, a haragom tetőfokra hágott. Véglegesen meggyűlöltem Louis Tomlinsont. Nem játszhat csak így az emberek érzéseivel! Megfogadtam, hogy bosszút állok rajta. És mi lehetne tökéletesebb bosszú annál, mint hogy magamba bolondítom az egyetlen személyt, akivel foglalkozik? Az elején csak ezért csináltam. Mert bántani akartam Louist. De utána... már azért is, mert sajnáltam Harryt. Sajnáltam őt, mert pontosan tudtam, mit is érez. És mikor végre helyrejött, és elkezdett közel engedni magához, rájöttem, hogy sokkal több van benne, mint én azt hittem. Ismertem őt, és akármilyen hihetetlen, beleszerettem. De tudtam, az Ő szíve másé. Bárcsak nekem is lenne helyem valaki szívében. De ez soha nem fog megtörténni. Mert én kirekesztett vagyok. Mindig én vesztek. Tudom, hogy nem nyerhetek. Ezért engedtem el Harryt. Mert szeretem őt. De ugyanakkor hihetetlenül sajnálom is, mert egy ilyen személybe szeretett bele.
- Daisy! Daisy! - hirtelen nem is tudtam honnan jön a hang. Nem sokkal később Eliza karcsú alakja tűnt fel a hátsó ajtó irányából. - Miért nem nyitottál ajtót? És miért van nyitva hátul az ajtó? Mi lett volna, ha valaki bejön? Istenem, te sírsz? Mi a baj? Hol van Harry? - futott mellém, és kivette a kezemből Darcyt.
- Ne sírj! - ölelt magához, mire csak még jobban elkezdtem sírni. Hogy is ne sírnék?
- Annyira...szerencsétlen vagyok. - fakadtam ki, mire még szorosabban húzott magához.
- Csak egy kicsit. - kuncogott fel, mire én is felnevettem. Elhúzódtam tőle, és megtöröltem a szemeimet.
- Szóval, hol van Harry? - ült le mellém, és elkezdett játszani Darcy apró kezecskéivel.
- Elküldtem. Louishoz. - ahogy kimondtam, Eliza mintha megfagyott volna.
- Rendben lesz ez így? - nézett rám óvatosan, mire halványan bólintottam.
- Tudod, annyira hihetetlenül szeretem őt. Nagyon sokat jelent nekem. De..
- De..?
- Nem tehetem ezt vele. Ez olyan, mintha egy vadon élő madarat ketrecbe zárnék, és nem engedném őt elrepülni. Harry tudom, hogy szeret, és tisztel engem. De Louis más. Belé szerelmes. Nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy magamhoz láncolom őt, és akárhányszor rám néz, mást lát bennem.
- Daisy. Tudom, ez nem segít. De helyesen cselekedtél. És ne felejtsd el, te tudsz valamit, amit Louis nem. Benned van valami plusz, amiért Harry örökké melletted marad majd.
- Még is mit? - néztem rá hitetlenül. Nincs olyan, amit én tudnék, de Louis nem.
- Itt alszik a kezemben, az az apró csoda, amit te adtál Harrynek. Te családot adhatsz neki, Daisy! Ezt Louis soha nem tudja neki megadni. Csak te! - simította végig kezét biztatóan a karomon.
. Igazad van. - öleltem őt meg. Nem véletlenül Eliza a legjobb barátnőm.
- Viszont, hatalmas hírem van számodra! Lehet nem most kéne mondanom, de nem bírom ki! - húzta ajkait hatalmas mosolyra, és felém nyújtotta a kezét. A gyűrűsujján egy gyönyörű, kövekkel körberakott aranygyűrű díszelgett.
- Liam megkérte a kezedet? - csillantak fel a szemeim, és hirtelen minden bajomat elfelejtettem. Csak az Ő örömére tudtam gondolni.
- Igen... tegnap este. De van még valami... - hajtotta le a fejét, és elhallgatott. Azonnal rájöttem miről van szó.
- Terhes vagy? - sipákoltam örömömben, mire Ő is elvigyorodott. - Mióta tudod? Úristeen! Anya leszel! - álltam fel mellőle ugrálva, mire a szája elé helyezte az ujját, ezzel jelezve, hogy Darcy alszik.
- Hoppáá..- ültem vissza mellé, és csillogó szemekkel hallgattam, mit mond.
- 2 hete tudom, de féltem elmondani bárkinek is... Liam nem tudja még, szóval nem ezért kérte meg a kezemet.De nem tudom hogy mondjam el neki...- nézett kétségbeesetten.
- Ekkor megpillantottam Eliza háta mögött Liam teljesen kivirult arcát, mire én is elmosolyogtam.
- Szerintem már nem kell semmit mondanod. - mutattam mögé, mire ijedten megfordult. Liam két lépéssel mellette termett, és szorosan a karjaiba zárta.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte Liam, de egyáltalán nem volt haragos a hangja.
- Féltem... nem tudom mitől, csak..
- Sss... nem baj. - húzta magához, és lágy csókot nyomott az ajkaira.
Nem sokkal később, miután kiörömködtük magunkat, Eliza és Liam hazament.
Boldog voltam. Mert tudtam, Harry és Louis mostantól örökké együtt lesz, de én is ott leszek. Ott leszek, mert Harry azon kevés emberek közé tartozik, aki hiába szeret bele valakibe, nem engedi elveszi azt sem, akit csak 'pótléknak' tartott. Örülök, hogy találkozhattam Harryvel. Mert olyan tiszta a lelke, hogy minden bűnöm képes eltörölni. Túl tiszta, és túl ártatlan. Talán pont ezért ragaszkodik annyira Louishoz. Olyanok, mint a sötétség és a fény. Teljes ellentétei egymásnak, de nem tudnak egymás nélkül létezni.
Sziasztok!:) Tudom, hogy elég 'lapos' lett ez a fejezet. De borzalmas hetem volt. A hét eleje teljesen kiborított, nem részletezem, de annyira, hogy még a suliban is elbőgtem magam. Szerencsére sikerült összeszedniük a barátaimnak, és a szombatot teljes mértékben velük töltöttem, de a hangulatom ugyan olyan nyomott. Szóval ne haragudjatok. Lehet, hogy ezt jobban is megírhattam volna, de ez most így sikerült. Remélem azért élvezhető volt. :) Ígértem, hogy még lesz szó Elizákről. Itt is van. :) Egyébként azért írtam Daisy szemszögéből, mert azért valljuk be, érdekes személyiség. Képes lemondani Harryről. Hát mi ez ha nem szerelem?:) Meg azért is van ez a 'töltelék' fejezet, mert a következő az utolsó lesz. Szerettem volna szép kereken, 30-cal befejezni. :)
További szép estét mindenkinek!<3
Ui: Köszönöm, hogy már 25 feliratkozóm van!!!! :)
2013. december 8., vasárnap
28. Fejezet - "Nincs is szebb ének a szív dobbanásainál."
Harry szemszöge:
Valamilyen szinten csodáltam Louist. Ennyi idő után is képes volt engem úgy ölelni, és úgy csókolni, mint az elején. Az eddig felemésztő harag hirtelen semmivé lett. Mintha a szívem már nem bírta volna. Magába szívta az összes fájdalmat, és most Louis gyengéd érintésétől szétrobbant. Az összes átsírt éjszaka, az összes kín, úgy tűnt el az éjszaka nyugodtságában, mint a szállingózó hópelyhek.
Louis mindig jókor jött. Mindig akkor jelent meg, mikor már nem bírtam tovább. Mindig időben ideért. Mindig helyrehozta, amit elrontott. De félek. Félek, hogy újra meggyógyít. Mert ha ezt teszi, lehet újra eltűnik. Nem bírnám ki. Tényleg nem. Mert minden egyes alkalommal begyógyítja a szívemen lévő mély vágásokat, de azonnal el is tűnik. Ezzel pedig egy még mélyebb sebet ejtve. De bízom benne. Mert csak két dolgot adhatok neki. A szerelmemet, és a bizalmamat. Louis pontosan jól tudja, hogyha most is elmegy, mindennek vége. Végleg. Visszavonhatatlanul.
- Harry. - suttogta Louis halkan, amint ajkaink eltávolodtak egymástól.
- Hm? - néztem rá mosolyogva. Hirtelen felállt mellőlem, és és odasétált a kandallóhoz. Meggyújtotta a fadarabokat, amik benne voltak, és pár perc múlva máris sokkal kellemesebb lett a szoba hőmérséklete. Bár eddig fel sem tűnt, hogy ilyen hideg van. Louis közelsége elegendő melegséget adott. Ezután odasétált a kapcsolóhoz, és az egész szobát sötétségbe burkolta. Csak a kandalló vörös lángcsóvái világították be a szobát.
- Ezt miért csináltad? - léptem hozzá közelebb, orrunk már szinte összeért. Louis lehunyta a szemeit, és megpróbált láthatatlanul ráharapni az ajkaira. De nem sikerült neki. Mikor kinyitotta a szemeit, láttam bennük azt a csillogást, amit annyira hiányoltam eddig.
- Így sokkal romantikusabb, nem? - húzta féloldalas mosolyra az ajkait, mire a szívem kihagyott egy ütemet. S valóban, az üres szoba sokkal kellemsebben hatott rám.
- Igazad lehet.. - sóhajtottam fel, majd a földet kezdtem pásztázni. Igaz, szinte semmit nem láttam belőle. Ekkor hirtelen Louis hűvös érintését éreztem meg az arcomon.
- Kérlek, nézz rám. Bűn, hogy elrejted előlem magadat. Gyönyörű vagy. - suttogta halkan, mire az amúgy is abnormálisan gyorsan verő szívem csak még jobban rákezdett. A csendben tisztán lehetett hallani ahogy szakadatlanul dörömböl a mellkasomban. Louis lágyan elmosolyodott, és kezét a mellkasomra helyezte. Pontosan a szívemhez.
- Imádom, hogy így reagálsz. Nincs is szebb ének a szív dobbanásainál. Olyan sokat mondanak. - nézett a szemeimbe fülig érő mosollyal az ajkain. Megragadta az én kezemet is, és a saját mellkasára helyezte. Pontosan a szívéhez. Azonnal megéreztem, ahogy a szíve hirtelen felgyorsul, csak hogy minél hamarabb belesimulhasson a tenyerembe. Csodálatos érzés volt, ahogy a szíveink megpróbálták egymást túlszárnyalni.
Hirtelen minden eltűnt. A tűz sercegése eltompult. A hó sem esett már kint. Csak mi léteztünk.
- Meg akarlak érinteni. - szakította meg a csendet Louis mély hangja. A hideg is kirázott, ahogy lassan megcirógatta az arcomat. Ujjai lejjebb csúsztak, s már a nyakamat masszírozta. A testem felhevült, ahogy végighúzta ujjait kiszáradt ajkaimon. Csillagokat láttam. Mindenütt csillagok robbantak fel. Ahol megérintett, a bőröm felgyulladt. Mikor halkan felnyögtem csókjaitól a nyakamon, megszégyenülve hajtottam le a fejemet, mire csak halkan felkuncogott.
- Ne tartsd vissza. Hallani akarom azokat a gyönyörű hangokat. - suttogta bele a fülembe, mire teljesen elvesztettem az önkontrollomat. Ziláltam, a légzésem szabálytalan volt, a csillagok pedig egyre többen lettek.
- Harry.. - morogta, mikor fordítottam a helyzetünkön. Nekilöktem Louist a falnak, és szorosan hozzápréseltem magamat az ágyékához. Hátravetette a fejét, mire én azonnal támadásba lendültem. Beleharaptam a nyakába, mire egész testében megborzongott. Elmosolyodtam, és lassan húztam végig ajkaimat mindenhol, ahol csak tudtam. Szabályosan letéptem róla az inget, amit viselt. Mikor megláttam kissé kockás hasát, az ajkaimba haraptam a látványtól. Gyönyörű volt.
- Gyönyörű vagy. - rebegtem a fülébe, mire halkan felsóhajtott.
- Harry, kérlek. Nem bírom. - könyörgött, mire arcomra kaján vigyorra húzódtak. Lassan, kínzó lassúsággal kezdtem el kibújni a kötött pulóveremből. Éreztem magamon perzselő tekintetét. Közelebb hajoltam hozzá, és végighúztam ajkaimat az övéin. De nem csókoltam meg. Fájdalmas nyögéssel adta tudtomra, hogy többet akar. Elhajoltam tőle, és elindultam fel az emeletre. Louis sem a türelméről híres valószínűleg, mert alig indultam el, hátulról megragadott, és a karjaiba véve vitt fel az emeletre. Gondolom rájött, hogy én csak szépen, lassan jutottam volna fel, ezzel is az őrületbe kergetve őt. Bevitt a régi hálószobába, amiben most csak egy szép, rendezett ágy volt. Lefektetett rá, és ráült a csípőmre.
- Már nem vagy olyan nagy legény, mi? - hajolt közelebb hozzám, mire lágyan beleharaptam az ajkaiba. Ez valószínűleg meglepte, mert könnyedén fordítottam a helyzetünkön, és most már ő feküdt alattam.
- Ügyes.. húzás. - lihegte, mikor újra rátapadtam a nyakára. Erősen megszívtam az érzékeny bőrt, amikre meg is kaptam a várt reakciót. Eközben Louis kezei bebarangolták az egész testemet. Végigsimított a hátamon, majd lecsúsztatta kezeit a hasamra. Végigsimította a karomat, és beletúrt a hajamra. Mikor újra csókban forrtunk össze, egy hirtelen mozdulattal benyúlt a nadrágomba.
- Louis... - feszültem meg hirtelen, amint hozzáért a férfiasságomhoz. Több percig kényeztetett, mikor már nem bírtam tovább csendben ülni. Kiengedtem minden sóhajomat, és nyögésemet, amit eddig bent tartottam. Szó szerint lekarmolta rólam a nadrágomat, és maga alá fektetett. A kezei egyre gyorsuló tempót diktáltak, amitől kezdtem elveszteni a fejemet. Olyan volt, mintha először élnék át ilyet. S ekkor hirtelen abbahagyta.
- Ne.. Louis! - húztam vissza magamhoz, mire elnevette magát.
- Te is pontosan így kergettél az őrületbe, Styles. - hajolt le hozzám, és összedörgölte az orrhegyeinket. Milyen furcsa, még soha nem hívott a vezetéknevemen. Ez tetszik.
- Sajnálom... - lihegtem, s majd felrobbant, mikor tettetett véletlenséggel újra hozzámért.
- Mi? Nem hallottam. - nézett rám vigyorogva.
- Sajnálom... - mondtam rendes hangerővel, de ő még ekkor is szórakozott.
- Megismételnéd? Már elég öreg vagyok. - Na, itt elégeltem meg, és egy egyszerű mozdulattal fellöktem a csípőmet. Louis szemei azonnal elsötétedtek, mikor egymáshoz simultunk.
- Még mindig nem érted? - néztem rá kihívóan, mire úgy tapadt ajkaimra, mint egy éhes ragadozó. Kigomboltam a nadrágját, és segítettem neki kibújni belőle.
- Kész vagy? - lehelte két csók között. S ez az ártatlan kérdés még több melegséggel öntött el. Soha nem kérdezte még meg.
- Kész. - hunytam le a szemeimet, s engedtem, hogy magáévá tegyen. Louis teste egyre forróbb lett, az enyémmel együtt. A szobában vágni lehetett a túlfűtött érzelmeinket.
Olyan régóta vágytam erre. Hogy ez újra megtörténjen. Sírni tudtam volna a boldogságtól. Ami akaratomon ellenére meg is történt.
- Miért sírsz? Fáj? - állt meg azonnal, s ijedten nézte könnyes szemeimet.
- Nem.. - ráztam meg a fejemet, s magamhoz öleltem. - Csak boldog vagyok. - szorítottam az ölelésemen, mire megnyugodva fújta ki a levegőt. Mikor vége lett, s mindketten úgy feküdtünk egymással szemben, mint a jóllakott kismacskák, összekulcsoltam a kezeinket.
- Louis, ígérd meg, hogy többé nem fogsz elhagyni. - kértem, mire halvány csókot lehelt a homlokomra.
- Ígérem. - húzott magához, s mielőtt még elaludtunk volna, újra megszólalt.
- Harry..
- Igen?
- Nem kell többé félned, hogy elhagylak. Soha nem fog megtörténni. Mi örökké együtt leszünk. Oké? Míg világ a világ. Míg fehér rózsák nyílnak az erdőben. Szóval ne aggódj, örökké itt leszek. Mert te vagy nekem a legfontosabb. A tiéd vagyok.
- Szeretlek... - suttogtam neki hálásan, mire a karjaiba vont.
- Én is, Harry. Mindennél jobban.
- Örökké.
- Még azon is túl.
Valamilyen szinten csodáltam Louist. Ennyi idő után is képes volt engem úgy ölelni, és úgy csókolni, mint az elején. Az eddig felemésztő harag hirtelen semmivé lett. Mintha a szívem már nem bírta volna. Magába szívta az összes fájdalmat, és most Louis gyengéd érintésétől szétrobbant. Az összes átsírt éjszaka, az összes kín, úgy tűnt el az éjszaka nyugodtságában, mint a szállingózó hópelyhek.
Louis mindig jókor jött. Mindig akkor jelent meg, mikor már nem bírtam tovább. Mindig időben ideért. Mindig helyrehozta, amit elrontott. De félek. Félek, hogy újra meggyógyít. Mert ha ezt teszi, lehet újra eltűnik. Nem bírnám ki. Tényleg nem. Mert minden egyes alkalommal begyógyítja a szívemen lévő mély vágásokat, de azonnal el is tűnik. Ezzel pedig egy még mélyebb sebet ejtve. De bízom benne. Mert csak két dolgot adhatok neki. A szerelmemet, és a bizalmamat. Louis pontosan jól tudja, hogyha most is elmegy, mindennek vége. Végleg. Visszavonhatatlanul.
- Harry. - suttogta Louis halkan, amint ajkaink eltávolodtak egymástól.
- Hm? - néztem rá mosolyogva. Hirtelen felállt mellőlem, és és odasétált a kandallóhoz. Meggyújtotta a fadarabokat, amik benne voltak, és pár perc múlva máris sokkal kellemesebb lett a szoba hőmérséklete. Bár eddig fel sem tűnt, hogy ilyen hideg van. Louis közelsége elegendő melegséget adott. Ezután odasétált a kapcsolóhoz, és az egész szobát sötétségbe burkolta. Csak a kandalló vörös lángcsóvái világították be a szobát.
- Ezt miért csináltad? - léptem hozzá közelebb, orrunk már szinte összeért. Louis lehunyta a szemeit, és megpróbált láthatatlanul ráharapni az ajkaira. De nem sikerült neki. Mikor kinyitotta a szemeit, láttam bennük azt a csillogást, amit annyira hiányoltam eddig.
- Így sokkal romantikusabb, nem? - húzta féloldalas mosolyra az ajkait, mire a szívem kihagyott egy ütemet. S valóban, az üres szoba sokkal kellemsebben hatott rám.
- Igazad lehet.. - sóhajtottam fel, majd a földet kezdtem pásztázni. Igaz, szinte semmit nem láttam belőle. Ekkor hirtelen Louis hűvös érintését éreztem meg az arcomon.
- Kérlek, nézz rám. Bűn, hogy elrejted előlem magadat. Gyönyörű vagy. - suttogta halkan, mire az amúgy is abnormálisan gyorsan verő szívem csak még jobban rákezdett. A csendben tisztán lehetett hallani ahogy szakadatlanul dörömböl a mellkasomban. Louis lágyan elmosolyodott, és kezét a mellkasomra helyezte. Pontosan a szívemhez.
- Imádom, hogy így reagálsz. Nincs is szebb ének a szív dobbanásainál. Olyan sokat mondanak. - nézett a szemeimbe fülig érő mosollyal az ajkain. Megragadta az én kezemet is, és a saját mellkasára helyezte. Pontosan a szívéhez. Azonnal megéreztem, ahogy a szíve hirtelen felgyorsul, csak hogy minél hamarabb belesimulhasson a tenyerembe. Csodálatos érzés volt, ahogy a szíveink megpróbálták egymást túlszárnyalni.
Hirtelen minden eltűnt. A tűz sercegése eltompult. A hó sem esett már kint. Csak mi léteztünk.
- Meg akarlak érinteni. - szakította meg a csendet Louis mély hangja. A hideg is kirázott, ahogy lassan megcirógatta az arcomat. Ujjai lejjebb csúsztak, s már a nyakamat masszírozta. A testem felhevült, ahogy végighúzta ujjait kiszáradt ajkaimon. Csillagokat láttam. Mindenütt csillagok robbantak fel. Ahol megérintett, a bőröm felgyulladt. Mikor halkan felnyögtem csókjaitól a nyakamon, megszégyenülve hajtottam le a fejemet, mire csak halkan felkuncogott.
- Ne tartsd vissza. Hallani akarom azokat a gyönyörű hangokat. - suttogta bele a fülembe, mire teljesen elvesztettem az önkontrollomat. Ziláltam, a légzésem szabálytalan volt, a csillagok pedig egyre többen lettek.
- Harry.. - morogta, mikor fordítottam a helyzetünkön. Nekilöktem Louist a falnak, és szorosan hozzápréseltem magamat az ágyékához. Hátravetette a fejét, mire én azonnal támadásba lendültem. Beleharaptam a nyakába, mire egész testében megborzongott. Elmosolyodtam, és lassan húztam végig ajkaimat mindenhol, ahol csak tudtam. Szabályosan letéptem róla az inget, amit viselt. Mikor megláttam kissé kockás hasát, az ajkaimba haraptam a látványtól. Gyönyörű volt.
- Gyönyörű vagy. - rebegtem a fülébe, mire halkan felsóhajtott.
- Harry, kérlek. Nem bírom. - könyörgött, mire arcomra kaján vigyorra húzódtak. Lassan, kínzó lassúsággal kezdtem el kibújni a kötött pulóveremből. Éreztem magamon perzselő tekintetét. Közelebb hajoltam hozzá, és végighúztam ajkaimat az övéin. De nem csókoltam meg. Fájdalmas nyögéssel adta tudtomra, hogy többet akar. Elhajoltam tőle, és elindultam fel az emeletre. Louis sem a türelméről híres valószínűleg, mert alig indultam el, hátulról megragadott, és a karjaiba véve vitt fel az emeletre. Gondolom rájött, hogy én csak szépen, lassan jutottam volna fel, ezzel is az őrületbe kergetve őt. Bevitt a régi hálószobába, amiben most csak egy szép, rendezett ágy volt. Lefektetett rá, és ráült a csípőmre.
- Már nem vagy olyan nagy legény, mi? - hajolt közelebb hozzám, mire lágyan beleharaptam az ajkaiba. Ez valószínűleg meglepte, mert könnyedén fordítottam a helyzetünkön, és most már ő feküdt alattam.
- Ügyes.. húzás. - lihegte, mikor újra rátapadtam a nyakára. Erősen megszívtam az érzékeny bőrt, amikre meg is kaptam a várt reakciót. Eközben Louis kezei bebarangolták az egész testemet. Végigsimított a hátamon, majd lecsúsztatta kezeit a hasamra. Végigsimította a karomat, és beletúrt a hajamra. Mikor újra csókban forrtunk össze, egy hirtelen mozdulattal benyúlt a nadrágomba.
- Louis... - feszültem meg hirtelen, amint hozzáért a férfiasságomhoz. Több percig kényeztetett, mikor már nem bírtam tovább csendben ülni. Kiengedtem minden sóhajomat, és nyögésemet, amit eddig bent tartottam. Szó szerint lekarmolta rólam a nadrágomat, és maga alá fektetett. A kezei egyre gyorsuló tempót diktáltak, amitől kezdtem elveszteni a fejemet. Olyan volt, mintha először élnék át ilyet. S ekkor hirtelen abbahagyta.
- Ne.. Louis! - húztam vissza magamhoz, mire elnevette magát.
- Te is pontosan így kergettél az őrületbe, Styles. - hajolt le hozzám, és összedörgölte az orrhegyeinket. Milyen furcsa, még soha nem hívott a vezetéknevemen. Ez tetszik.
- Sajnálom... - lihegtem, s majd felrobbant, mikor tettetett véletlenséggel újra hozzámért.
- Mi? Nem hallottam. - nézett rám vigyorogva.
- Sajnálom... - mondtam rendes hangerővel, de ő még ekkor is szórakozott.
- Megismételnéd? Már elég öreg vagyok. - Na, itt elégeltem meg, és egy egyszerű mozdulattal fellöktem a csípőmet. Louis szemei azonnal elsötétedtek, mikor egymáshoz simultunk.
- Még mindig nem érted? - néztem rá kihívóan, mire úgy tapadt ajkaimra, mint egy éhes ragadozó. Kigomboltam a nadrágját, és segítettem neki kibújni belőle.
- Kész vagy? - lehelte két csók között. S ez az ártatlan kérdés még több melegséggel öntött el. Soha nem kérdezte még meg.
- Kész. - hunytam le a szemeimet, s engedtem, hogy magáévá tegyen. Louis teste egyre forróbb lett, az enyémmel együtt. A szobában vágni lehetett a túlfűtött érzelmeinket.
Olyan régóta vágytam erre. Hogy ez újra megtörténjen. Sírni tudtam volna a boldogságtól. Ami akaratomon ellenére meg is történt.
- Miért sírsz? Fáj? - állt meg azonnal, s ijedten nézte könnyes szemeimet.
- Nem.. - ráztam meg a fejemet, s magamhoz öleltem. - Csak boldog vagyok. - szorítottam az ölelésemen, mire megnyugodva fújta ki a levegőt. Mikor vége lett, s mindketten úgy feküdtünk egymással szemben, mint a jóllakott kismacskák, összekulcsoltam a kezeinket.
- Louis, ígérd meg, hogy többé nem fogsz elhagyni. - kértem, mire halvány csókot lehelt a homlokomra.
- Ígérem. - húzott magához, s mielőtt még elaludtunk volna, újra megszólalt.
- Harry..
- Igen?
- Nem kell többé félned, hogy elhagylak. Soha nem fog megtörténni. Mi örökké együtt leszünk. Oké? Míg világ a világ. Míg fehér rózsák nyílnak az erdőben. Szóval ne aggódj, örökké itt leszek. Mert te vagy nekem a legfontosabb. A tiéd vagyok.
- Szeretlek... - suttogtam neki hálásan, mire a karjaiba vont.
- Én is, Harry. Mindennél jobban.
- Örökké.
- Még azon is túl.
2013. december 1., vasárnap
27.Fejezet - Tiltott gyümölcs
Harry szemszöge
- Harry... - suttogta el a nevemet Daisy halkan, mivel Darcy éppen akkor aludt el.
- Hm? - néztem fel rá mosolyogva. Nem tudok betelni a látvánnyal, ami elém tárul. Darcy rózsás arcocskája egyszerűen úgy vonzza a tekintetemet, mint még soha semmi.
- Louis itt van. - suttogta, majd fejét lehajtva lágy csókot lehelt a kezében tartott Darcy homlokára. A vér azonnal megfagyott az ereimben.
- Miről beszélsz? - néztem rá vádló tekintettel. Nem akarok Louisról beszélni. Nem megy...
- Ott volt az ablakban. Elfutott. Szerintem beszélned kéne vele. - nézett rám végre, és ámbár ajkai mosolyogtak, láttam azt az égető fájdalmat a tekintetében, amit nem tudott eltüntetni, bármennyire is akarta.
- Nem akarod, hogy találkozzak vele. Kérlek, ne hazudj. - érintettem meg az arcát, mire készségesen simította bele tenyerembe az egész arcát. Percekig maradtunk így, néma csendben.
- Most nem az a fontos, amit én akarok. Most rólatok van szó. Meg kell beszélnetek mindent. Ne foglalkozz most azzal, én mit akarok.
- De Daisy... - kezdtem volna el akadékoskodni, de egy egyszerű mozdulattal csendre intett.
- Menj. - fordult el, hogy ne láthassam a könnyeit. - Menj, amíg nem nézek oda.
- De..
- Menj már! Mielőtt még meggondolom magam, és nem engedlek sehová.
- Sajnálom... - álltam fel mellőle a kanapéról, és szinte kirobbantam a bejárati ajtón. Hallottam Daisy halk szipogását, és tudtam, hogy vissza kéne mennem hozzá. Megnyugtatnom, megcsókolnom. De már nem bírtam megállítani magamat. A szívem hevesen verve irányított előre. Már eléggé sötét volt, de még így, a félhomályban is könnyű volt kiszúrni a háztól nem messze álló autót, és az annak dőlő alakot. Amint meglátott, szinte láttam, ahogy egész testében megmerevedik.
- Niall? - kérdeztem meglepetten, mikor odaértem. Mit keresel te itt ilyenkor?
- Harry. Rég láttalak. - mosolyodott el, és kezet rázott velem. - Igazából, öhm... izé, mi..
- Harry? - érkezett hirtelen egy ismerős hang a hátam mögül, ezzel félbeszakítva Niall mekegését. Lassan fordultam a hang irányába. Ezer közül is felismertem volna Louis jellegzetes, érces hangját. Mikor megfordultam, azonnal találkozott a tekintetünk. Louis szemei halványkéken izzottak a félhomályban. Arca sötét volt, már nem volt elég fény ahhoz, hogy lássam arcának csodálatos vonásait. Csak ekkor tűnt fel, hogy mellette egy meglehetősen szép, fiatal lány állt.
- Louis... - mondtam ki halkan a nevét, de ahogy megtettem, számba keserű érzés költözött.
- Szerintem mi most megyünk, és hagyunk titeket beszélgetni. - lépett mellém Niall, és megragadta a titokzatos lány kezét. A következő pillanatban már csak ketten álltunk az utcán.
- Harry... - kezdett bele Louis, de félbeszakítottam.
- Nagyon hideg van, nem? - néztem fel rá, mire csak meglepetten bólintott. A régi házunkat megtartottuk, menjünk el oda. A végén még megfagyunk. - erőltettem mosolyt az arcomra, majd hátat fordítva neki elindultam az autóhoz. Egész úton néma csend volt. Egyikünk sem szólt a másikhoz. A szívem majd kiugrott a helyéről. Az autót hamar átjárta Louis ismerős illata, ami bódító hatással volt rám. Megpróbáltam minél ritkábban venni a levegőt, hogy minél kevesebbet szívjak be belőle, de nem bírtam ellenállni. Hatalmasat sóhajtva adtam meg magam az illattengernek. Jó érzés volt újra az ismerős illatot érezni. Mikor megérkezünk, azonnal kipattantam az autóból, és meg sem vártam Louist, úgy siettem be a házba. Féltem. Féltem vele újra találkozni. Hiába vert még mindig hevesen a szívem. Hiába tudtam, hogy nem helyes az, amit érzek, Hiába akartam elfelejteni a múltat. Eltörölni. Eltüntetni. Nem ment. A szívem legmélyén nem akartam. Legszívesebben visszaforgatnám az időt, vissza arra az éjszakára, mikor először tapasztalhattam meg Louis forró ajkait magamon. Csak most fogtam fel, hogy egész végig a titkos gyümölcs után vágyakoztam. És miután megkaptam, csak még jobban vágytam rá. Louis szerelme hiába volt felemésztő, fájdalmas, hirtelen, még is... olyan boldoggá tett. Felperzselt, összetört, de édes is volt. Akárcsak egy friss, zsenge gyümölcs.
- Harry.. - lépett mögém Louis a semmiből. Már a közelségétől is libabőrös lettem. Hát még mikor megérintette a karomat. Villámcsapásként ért bőrének puha érintése. A hosszú, lágy ujjak lágyan fonódtak karomra, és puha simításától akaratlanul ugyan, de felköhögtem meglepettségemben. Megfordultam, ezzel elérve, hogy egymás szemébe nézhessünk.
- Mit akarsz? - kérdeztem vádlóan, és éreztem, kezdem elveszíteni az irányítást.
- Tudom, hogy mindent elrontottam. Hogy elcsesztem az egészet. Tudom, hogy úgy érzed, csak játszottam veled. De nem... Harry, én szeretlek. Nagyon, Mindennél jobban. Kérlek, kérlek... ne haragudj rám. - Louis szemei könnyektől égtek. Láttam, hogy próbálja türtőztetni magát, de már közel állt a síráshoz. Ó, ha tudná, én mennyit sírtam utána. Ha tudná... de még is. Most, hogy itt állt előttem, bocsánatért esedezve, összetörve, úgy éreztem, nem tudok rá többé haragudni. Hiszen ő az az ember, aki egyetlen tettével ezer mély sebet tud rajtam ejteni, de ő az egyetlen, aki az összeset meg is tudja gyógyítani egyetlen érintéssel. Vagy akár csak egy szóval. Magam sem tudom miért, kezemet arccsontjára tettem, és lassan kezdtem el simogatni kissé borostás arcát.
- Nagyon haragudtam rád. - kezdtem bele, mire azonnal megmerevedett a teste. Talán még levegőt sem vett. - Gyűlöltelek. Mert itt hagytál. Egyedül. - néztem bele a szemeibe, amikben most őszinte megbánás csillogott. - De visszajöttél. Tudod milyen boldog voltam? Elmondhatatlanul. De te már nem akartál engem. Vagyis de... de amint megkaptad amit akartál, eltűntél. Itt hagytál megint. - emeltem fel a hangomat, mert hirtelen minden érzés felerősödött bennem. - Összeházasodtam Daisyvel. Nem akartam, de ő itt volt velem. Te soha nem voltál itt nekem. - Nem voltál itt, hogy szeress. Nem voltál itt, mikor Niall nekem ugrott, és hozzámért... nem voltál itt, mikor Zayn...mikor Zayn meghalt. A francba is, Louis. Tudod mekkora szükségem lett volna rád?! - néztem rá vádlóan, mire hirtelen sokkal kisebbnek tűnt, mint eddig.
- Mit csinált Niall?? Mi történt Zaynnel..? - kérdezte mérgesen, majd hitetlenkedve.
- Te nem tudhatod, mert... - itt hirtelen megláttam magamat a tekintetében. Az arcom eltorzult a dühtől, és a haragtól. De ez nem én voltam. Mert egész végig csak magammal törődtem. Észre sem vettem, bele sem gondoltam, neki mennyi minden fájhat. - Sajnálom... - estem előtte térdre, mire a könnyeim azonnal hullani kezdtek.
- Ne, Harry... ne te kérj bocsánatot. Minden az én hibám! - térdelt le mellém, és meleg tenyerét a hátamra téve kezdte el azt simogatni.
- De.. minden az én hibám. Majdnem megöltelek, Louis. - toltam el tőle magamat, mert éreztem, mentem megfulladok az undortól, amit magam iránt éreztem.
- Nem. - kapta el a kezemet, és maga felé fordított. Olyan megnyugtató volt, ahogy magához rántott. Kérlek, ne hibáztasd magadat. Fáj így látni téged. Ne tedd ezt magaddal.
- Ugyan, mit számít már? Egy szörnyeteg vagyok.
- Már miért lennél az?
- Mert bántottam az egyetlen embert... akit szeretek. - Louis szemei hatalmasra tágultak, ahogy kiejtettem a szavakat a számon. Éreztem, hogy ez az, ami helyes. Szeretem Louist, szeretem. Szeretem, szeretem, szeretem őt!
- Én is szeretlek, Harry. - hajolt közelebb, majd összeérintette ajkainkat.
Nem érdekelt, hogy nem helyes amit teszek. Nem érdekelt, hogy otthon vár rám Daisy és Darcy. Szerettem őket, de a Louis iránt érzett szerelmem most mindent felülírt. Ha most nem mondtam volna ki, hogy szeretem, örökké bántam volna. Tudom, hogy ez a szerelem nem fog örökké virágzani. Sőt, amilyen hirtelen virágzott, olyan hamar fog elmúlni. De addig is, érezni akarom a virágok illatát. Mert nekem most csak a jelen számít. Nem érdekel, ki mit gondol. Most nyílik a virág, most érzem az illatát. Holnap is tudok majd sírni, és megbánni. Rengeteg időm van még mindent megbánni. De lehet, Louis ölelését most érezhetem utoljára.
Ritkán szoktam írni most már külön megjegyzést a fejezetek végére, de most szükségét érzem. Csak elszeretném mondani, hogy mennyire szeretlek titeket, és hogy mennyire hálás vagyok, amiért olvassátok a történetemet. De.. nemsokára vége lesz. Nem akarom fölöslegesen nyúzni ezt a blogot. Ne ijedjetek meg, nem fogom azonnal abbahagyni, de a történetben mindent elértem, amit eddig elakartam. Tudom, hogy még csak most találkoztak. Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok. A következő részekben mindent bepótolok, minden érzést, minden vágyat. :) Csak szeretném, ha tudnátok, a végét járjuk. Még nem búcsúzkodni szeretnék, egyáltalán nem. :) De elszeretném mondani, hogy egy új blog fogalmazódott meg bennem. ( Semmi köze az új blognak ahhoz, hogy ezt lassan befejezem) Szeretném tudni, hogy érdekelne e egy új történetem. Hogy továbbra is velem tartanátok e. :)
Csóközön minden olvasómnak!<3
- Harry... - suttogta el a nevemet Daisy halkan, mivel Darcy éppen akkor aludt el.
- Hm? - néztem fel rá mosolyogva. Nem tudok betelni a látvánnyal, ami elém tárul. Darcy rózsás arcocskája egyszerűen úgy vonzza a tekintetemet, mint még soha semmi.
- Louis itt van. - suttogta, majd fejét lehajtva lágy csókot lehelt a kezében tartott Darcy homlokára. A vér azonnal megfagyott az ereimben.
- Miről beszélsz? - néztem rá vádló tekintettel. Nem akarok Louisról beszélni. Nem megy...
- Ott volt az ablakban. Elfutott. Szerintem beszélned kéne vele. - nézett rám végre, és ámbár ajkai mosolyogtak, láttam azt az égető fájdalmat a tekintetében, amit nem tudott eltüntetni, bármennyire is akarta.
- Nem akarod, hogy találkozzak vele. Kérlek, ne hazudj. - érintettem meg az arcát, mire készségesen simította bele tenyerembe az egész arcát. Percekig maradtunk így, néma csendben.
- Most nem az a fontos, amit én akarok. Most rólatok van szó. Meg kell beszélnetek mindent. Ne foglalkozz most azzal, én mit akarok.
- De Daisy... - kezdtem volna el akadékoskodni, de egy egyszerű mozdulattal csendre intett.
- Menj. - fordult el, hogy ne láthassam a könnyeit. - Menj, amíg nem nézek oda.
- De..
- Menj már! Mielőtt még meggondolom magam, és nem engedlek sehová.
- Sajnálom... - álltam fel mellőle a kanapéról, és szinte kirobbantam a bejárati ajtón. Hallottam Daisy halk szipogását, és tudtam, hogy vissza kéne mennem hozzá. Megnyugtatnom, megcsókolnom. De már nem bírtam megállítani magamat. A szívem hevesen verve irányított előre. Már eléggé sötét volt, de még így, a félhomályban is könnyű volt kiszúrni a háztól nem messze álló autót, és az annak dőlő alakot. Amint meglátott, szinte láttam, ahogy egész testében megmerevedik.
- Niall? - kérdeztem meglepetten, mikor odaértem. Mit keresel te itt ilyenkor?
- Harry. Rég láttalak. - mosolyodott el, és kezet rázott velem. - Igazából, öhm... izé, mi..
- Harry? - érkezett hirtelen egy ismerős hang a hátam mögül, ezzel félbeszakítva Niall mekegését. Lassan fordultam a hang irányába. Ezer közül is felismertem volna Louis jellegzetes, érces hangját. Mikor megfordultam, azonnal találkozott a tekintetünk. Louis szemei halványkéken izzottak a félhomályban. Arca sötét volt, már nem volt elég fény ahhoz, hogy lássam arcának csodálatos vonásait. Csak ekkor tűnt fel, hogy mellette egy meglehetősen szép, fiatal lány állt.
- Louis... - mondtam ki halkan a nevét, de ahogy megtettem, számba keserű érzés költözött.
- Szerintem mi most megyünk, és hagyunk titeket beszélgetni. - lépett mellém Niall, és megragadta a titokzatos lány kezét. A következő pillanatban már csak ketten álltunk az utcán.
- Harry... - kezdett bele Louis, de félbeszakítottam.
- Nagyon hideg van, nem? - néztem fel rá, mire csak meglepetten bólintott. A régi házunkat megtartottuk, menjünk el oda. A végén még megfagyunk. - erőltettem mosolyt az arcomra, majd hátat fordítva neki elindultam az autóhoz. Egész úton néma csend volt. Egyikünk sem szólt a másikhoz. A szívem majd kiugrott a helyéről. Az autót hamar átjárta Louis ismerős illata, ami bódító hatással volt rám. Megpróbáltam minél ritkábban venni a levegőt, hogy minél kevesebbet szívjak be belőle, de nem bírtam ellenállni. Hatalmasat sóhajtva adtam meg magam az illattengernek. Jó érzés volt újra az ismerős illatot érezni. Mikor megérkezünk, azonnal kipattantam az autóból, és meg sem vártam Louist, úgy siettem be a házba. Féltem. Féltem vele újra találkozni. Hiába vert még mindig hevesen a szívem. Hiába tudtam, hogy nem helyes az, amit érzek, Hiába akartam elfelejteni a múltat. Eltörölni. Eltüntetni. Nem ment. A szívem legmélyén nem akartam. Legszívesebben visszaforgatnám az időt, vissza arra az éjszakára, mikor először tapasztalhattam meg Louis forró ajkait magamon. Csak most fogtam fel, hogy egész végig a titkos gyümölcs után vágyakoztam. És miután megkaptam, csak még jobban vágytam rá. Louis szerelme hiába volt felemésztő, fájdalmas, hirtelen, még is... olyan boldoggá tett. Felperzselt, összetört, de édes is volt. Akárcsak egy friss, zsenge gyümölcs.
- Harry.. - lépett mögém Louis a semmiből. Már a közelségétől is libabőrös lettem. Hát még mikor megérintette a karomat. Villámcsapásként ért bőrének puha érintése. A hosszú, lágy ujjak lágyan fonódtak karomra, és puha simításától akaratlanul ugyan, de felköhögtem meglepettségemben. Megfordultam, ezzel elérve, hogy egymás szemébe nézhessünk.
- Mit akarsz? - kérdeztem vádlóan, és éreztem, kezdem elveszíteni az irányítást.
- Tudom, hogy mindent elrontottam. Hogy elcsesztem az egészet. Tudom, hogy úgy érzed, csak játszottam veled. De nem... Harry, én szeretlek. Nagyon, Mindennél jobban. Kérlek, kérlek... ne haragudj rám. - Louis szemei könnyektől égtek. Láttam, hogy próbálja türtőztetni magát, de már közel állt a síráshoz. Ó, ha tudná, én mennyit sírtam utána. Ha tudná... de még is. Most, hogy itt állt előttem, bocsánatért esedezve, összetörve, úgy éreztem, nem tudok rá többé haragudni. Hiszen ő az az ember, aki egyetlen tettével ezer mély sebet tud rajtam ejteni, de ő az egyetlen, aki az összeset meg is tudja gyógyítani egyetlen érintéssel. Vagy akár csak egy szóval. Magam sem tudom miért, kezemet arccsontjára tettem, és lassan kezdtem el simogatni kissé borostás arcát.
- Nagyon haragudtam rád. - kezdtem bele, mire azonnal megmerevedett a teste. Talán még levegőt sem vett. - Gyűlöltelek. Mert itt hagytál. Egyedül. - néztem bele a szemeibe, amikben most őszinte megbánás csillogott. - De visszajöttél. Tudod milyen boldog voltam? Elmondhatatlanul. De te már nem akartál engem. Vagyis de... de amint megkaptad amit akartál, eltűntél. Itt hagytál megint. - emeltem fel a hangomat, mert hirtelen minden érzés felerősödött bennem. - Összeházasodtam Daisyvel. Nem akartam, de ő itt volt velem. Te soha nem voltál itt nekem. - Nem voltál itt, hogy szeress. Nem voltál itt, mikor Niall nekem ugrott, és hozzámért... nem voltál itt, mikor Zayn...mikor Zayn meghalt. A francba is, Louis. Tudod mekkora szükségem lett volna rád?! - néztem rá vádlóan, mire hirtelen sokkal kisebbnek tűnt, mint eddig.
- Mit csinált Niall?? Mi történt Zaynnel..? - kérdezte mérgesen, majd hitetlenkedve.
- Te nem tudhatod, mert... - itt hirtelen megláttam magamat a tekintetében. Az arcom eltorzult a dühtől, és a haragtól. De ez nem én voltam. Mert egész végig csak magammal törődtem. Észre sem vettem, bele sem gondoltam, neki mennyi minden fájhat. - Sajnálom... - estem előtte térdre, mire a könnyeim azonnal hullani kezdtek.
- Ne, Harry... ne te kérj bocsánatot. Minden az én hibám! - térdelt le mellém, és meleg tenyerét a hátamra téve kezdte el azt simogatni.
- De.. minden az én hibám. Majdnem megöltelek, Louis. - toltam el tőle magamat, mert éreztem, mentem megfulladok az undortól, amit magam iránt éreztem.
- Nem. - kapta el a kezemet, és maga felé fordított. Olyan megnyugtató volt, ahogy magához rántott. Kérlek, ne hibáztasd magadat. Fáj így látni téged. Ne tedd ezt magaddal.
- Ugyan, mit számít már? Egy szörnyeteg vagyok.
- Már miért lennél az?
- Mert bántottam az egyetlen embert... akit szeretek. - Louis szemei hatalmasra tágultak, ahogy kiejtettem a szavakat a számon. Éreztem, hogy ez az, ami helyes. Szeretem Louist, szeretem. Szeretem, szeretem, szeretem őt!
- Én is szeretlek, Harry. - hajolt közelebb, majd összeérintette ajkainkat.
Nem érdekelt, hogy nem helyes amit teszek. Nem érdekelt, hogy otthon vár rám Daisy és Darcy. Szerettem őket, de a Louis iránt érzett szerelmem most mindent felülírt. Ha most nem mondtam volna ki, hogy szeretem, örökké bántam volna. Tudom, hogy ez a szerelem nem fog örökké virágzani. Sőt, amilyen hirtelen virágzott, olyan hamar fog elmúlni. De addig is, érezni akarom a virágok illatát. Mert nekem most csak a jelen számít. Nem érdekel, ki mit gondol. Most nyílik a virág, most érzem az illatát. Holnap is tudok majd sírni, és megbánni. Rengeteg időm van még mindent megbánni. De lehet, Louis ölelését most érezhetem utoljára.
Ritkán szoktam írni most már külön megjegyzést a fejezetek végére, de most szükségét érzem. Csak elszeretném mondani, hogy mennyire szeretlek titeket, és hogy mennyire hálás vagyok, amiért olvassátok a történetemet. De.. nemsokára vége lesz. Nem akarom fölöslegesen nyúzni ezt a blogot. Ne ijedjetek meg, nem fogom azonnal abbahagyni, de a történetben mindent elértem, amit eddig elakartam. Tudom, hogy még csak most találkoztak. Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok. A következő részekben mindent bepótolok, minden érzést, minden vágyat. :) Csak szeretném, ha tudnátok, a végét járjuk. Még nem búcsúzkodni szeretnék, egyáltalán nem. :) De elszeretném mondani, hogy egy új blog fogalmazódott meg bennem. ( Semmi köze az új blognak ahhoz, hogy ezt lassan befejezem) Szeretném tudni, hogy érdekelne e egy új történetem. Hogy továbbra is velem tartanátok e. :)
Csóközön minden olvasómnak!<3
2013. november 24., vasárnap
26.Fejezet - "Megérte"
Louis szemszöge:
Eleanort végül nem raktuk ki sehol, mert nem is olyan borzalmas, mint gondoltam. Niallel hamar megtalálta a közös hangot, és az egész út alatt, ismétlem az EGÉSZ út alatt bénábbnál bénább vicceket meséltek egymásnak, ami végül már annyira kikészített, hogy velük együtt nevettem rajtuk. Furcsa volt, hogy ennyire közvetlen tudott lenni velünk. Először azt hittem, hogy úri kisasszonyként fog parancsolgatni nekünk. De végül is, tévedni emberi dolog.
- Oké, most már elég. - próbáltam őket csendre inteni, de csak nem hagyták abba.
- Ugyan már Louis, még egy kicsit bírd ki. Mindjárt otthon vagyunk. - nevetett fel Niall, majd újra minden figyelmét Eleanornak szentelte.
- De rossz irányba megyünk. - néztem rá, mire összeráncolta a szemöldökét.
- Már miért mennénk rossz irányba? - kérdezte értetlenül, és lelassította az autót.
- Erről jöttünk. De én nem szeretnék oda visszamenni. Találkoznom kell Harryvel. - néztem bele világoskék szemeibe, mire azokban mélységes bűntudat csillant meg.
- Louis... - kezdett volna bele a mondandójába, mire csak leintettem. - Nem érdekel, Niall. Csak vigyél oda.
- De.. Louis... - kezdett el akadékoskodni, de nem hagytam. Ó, bár engedtem volna neki, hogy elmondja, amit elakart. Annyi fájdalomtól megóvott volna az az egyetlen mondat, amit nem engedtem neki kimondani. Ha tudtam volna, ha csak megérezhettem volna. De nem... buta voltam, és elvakult. Csak előre akartam haladni. Nem akartam még többet elpazarolni az amúgy is egyre fogyó időből, amit együtt tölthetünk. Rohanni akartam Harryhez. Magamhoz akartam szorítani, és forró csókokkal beborítani a testének minden szegletét. Annyi rossz döntést hoztam. Annyiszor eldobtam. Annyiszor megbántottam. De szükségem volt ezekre a fájdalmakra, hogy rájöjjek, őt akarom. Csak is őt.
Ahogy megállt az autó, Harryék házához rohantam, de bekopogni már nem mertem. Hiszen ha Daisy nyit ajtót, mit mondok neki? És Harrynek? Neki mit mondanék? Csak ekkor tűnt fel, hogy a lassan lemenő nap előcsalogatta az ajtó melletti szobából a lámpafényt. Óvatosan léptem oda, és megpróbáltam úgy benézni a hatalmas ablakon, hogy a bent lévők ne vegyenek észre. Bár ne tettem volna. A szobát láthatatlan melegség fonta körbe. A hatalmas kanapén Daisy ült, a kezében egy fekete, göndör hajú kisbabát tartott. A szája szavakat formált, valószínűleg énekelt neki. A szívem egyre jobban összeszűkült, szinte levegőt sem kaptam. Mikor Harry belépett a szobába, már tényleg nem kaptam levegőt. Gyönyörű volt. Felháborítóan szép volt. Mintha nem is e világi lett volna. Ajkai hatalmas, szeretetteljes mosolyra húzódtak. A szívem pedig megtelt melegséggel. Mintha rám mosolygott volna ilyen szerelmesen. Igaz, megvolt az idő, mikor ezt a mosolyt én kaptam, de én mintha értéktelen lett volna, eldobtam. Pedig milyen értékes az a mosoly! Értékesebb minden kincsnél. Mikor Harry odahajolt Daisyhez, és lágy csókot hintett ajkaira, az eddig kivirágzott szívem millió darabra hullott szét. Mintha hallottam is volna a törést. Mintha millió üvegdarab ért volna földet. Szédülni kezdtem, sírni, úgy zokogtam, mint egy ötéves, mikor elejti a kedvenc nyalókáját. Úgy is éreztem magam. Kicsúszott a kezemből az irányítás, és ez szinte megölt. Harry boldog volt nélkülem. De ki vagyok én, hogy ne örüljek ennek? - A könnyeimet elnyelve kerültem ki Niallt, aki arca most eltorzult a fájdalomtól. Eleanor értetlenül nézett rám, de mellette is elrohantam, be a már jól ismert erdőbe. Igaz, ez egy másik része volt, de a fák ugyan olyan nyugtató hatással voltak rám.
Próbáltam erősnek mutatni magamat, de nem ment. A szívem helyén egy végtelen mélységű lyuk tátongott. Az erdő halk morajai közül kiemelkedett halk szipogásom, ami néha néha csuklásos sírásrohammá nőtte ki magát. Hiába próbáltam eltüntetni a fejemből azt az idilli képet Harryékről, nem sikerült. Kitudja mióta ülhettem a hideg földön a vékony hórétegen, mikor egy lágy kéz ért az arcomhoz. Ijedten néztem fel, mire Eleanor halvány mosolyával találtam szembe magam.
- Azért jöttél, hogy sajnálhass? - néztem rá mérgesen, és erőszakosan letöröltem a könnyeimet.
- Nem.. azért jöttem, hogy ne legyél egyedül. - ült le mellém a fa tövébe, és csendesen nézte tovább a hatalmas fákat. Legalább 10 percig ülhettünk így, mikor végül én szólaltam meg.
- Nagyon szerettem őt.. - kezdtem bele, mire Eleanor megértően bólogatni kezdett.
- Tudom, Louis.
- Megbántottam őt.
- Tudom.
- Kihasználtam őt.
- Tudom.
- Fájt így látni őt. Boldognak, mással..
- Tudom.
- Vissza akarom őt kapni...
- Tudom, Louis. - remegett meg az ő hangja is.
- De már soha nem lesz az enyém. - sírtam el magam újra, mire ő is elkezdett könnyezni.
- Tudom, Louis. Én is ugyanezen mentem keresztül. - nyelte el a könnyeit, és rám mosolygott.
- Téged is kihasználtak? Vagy fordítva? - néztem rá, és a könnyim hirtelen elálltak.
- Lassan 5 éve, hogy elvesztettem őt. - mosolygott rám szomorkásan, mire az én szívem is összeszorult.
- Annyira meg akartam felelni az apámnak, hogy minden mást figyelmen kívül hagytam. Tanultam, mint egy őrült. Ismert, gazdag emberekkel mutatkoztam, és tele voltam hamis barátokkal. De akkor jött Ő. Tomnak hívták, az istállónkban dolgozott. - kezdett bele a mesélésbe, amit én figyelmesen hallgattam - Azonnal belém szeretett. Nem volt túlzottan jóképű, és gazdag sem. Jó humora volt, és mindenben meglátta a szépet. Rengeteg dolgot tanított meg nekem. Azóta az ég sokkal kékebb, és a madarak éneke is sokkal szebb. De nem lehettünk együtt. Tudod.. ő szegény, én gazdag. Apám mindenáron egy gazdag üzletember fiának akart adni. Ekkor jött a te apád. Már 5 éve tervezgetik ezt az egészet. Mindig is hálás voltam neked, hogy ennyi időt nyerhettem. De.. nem tudtam rendesen kihasználni azt, ami nekem megadatott.
Hihetetlenül szerelmes voltam Tomba. Mindenemet neki akartam adni. Mindent, amit egy nő egy férfinak adhat. És megtettem. Neki adtam magamat. - itt egy pillanatra megállt, és kifújta a bent tartott levegőt. - De a szerelmünk nem tarthatott sokáig. Terhes lettem. Mindössze 18 évesen. Apám kitért a hitéből. Kolostorba zártak arra a maradék 7 és fél hónapra. Hihetetlenül féltem, Louis... De nem azért, ami velem történhetett volna, hanem ami Tommal, és persze az egyetlen közös kincsünkkel. Apám lelövette Tomot. - sírt fel, és a nyakamba borult. - Meghalt... és mikor megszületett a kislányunk. Amy.. elvették őt tőlem! Kimarták a kezeimből, ahogy megszületett. Kínszenvedés volt. Egész nap csak sírtam, és a gyermekemet akartam. Fél év után hazaengedtek. De azóta sem vagyok önmagam. Pontosan tudom, milyen érzés elveszíteni valakit. Igaz, neked Harryvel másabb a helyzeted.. - nézett a szemembe, és őszinte fájdalmat láttam bennük. - De megértelek. Ellökted Harryt, mert félté a saját érzéseidtől. Én is pontosan ezt tettem Tommal az elején. Féltem, hogy ilyen érzelmeket tud belőlem kiváltani. Utána beengedtem őt a világomba, ahogy te is Harryt. Rengeteg szép emléket szereztünk. Végül teljesen egymásba szerettünk. De én még akkor is el akartam őt lökni. Mert tudtam, nem helyes amit teszek. De ő ragaszkodott hozzám. És most már soha nem kaphatom őt vissza. Az egyetlen dolog pedig ami belőle maradt, az a kislányom volt, de őt is elvették tőlem. Tudod mit mondott nekem Tom, az utolsó éjszakánkon? - emelte fel a fejét a mellkasomról, én pedig letöröltem a könnyeit. Azt mondta, hogy " Még ha ma meg is halok, hálás vagyok neked mindenért. Megérte belekezdeni ebbe, ami kettőnk között van. Szeretlek, El" - sírt fel hangosan, mire még szorosabban tartottam őt. Az én szememet is csípték a könnyek, mert éreztem, a mi kettőnk szíve ugyanannyi megbánással és szeretettel van tele. Olyan sokkal, hogy az már elviselhetetlen. Egy ember nem tud ennyi fájdalmat egyedül cipelni. De ezentúl, itt leszünk egymásnak, és segítjük a másikat. Talán Harry is ezért maradt Daisyvel? Ugyan ezt érezte? Hogy már nincs egyedül... most már számíthat valakire, aki minden hibáját megbocsájtva szereti?
- De Louis, tudod.. ő még itt van. Életben van. Harcolj érte, mert ha nem teszed örökké bánni fogod. Még ha veszítesz is, tudni fogod, hogy te mindent megtettél. - állt fel mellőlem, majd a példáját követve elindultunk vissza Niallhez.
Eleanort végül nem raktuk ki sehol, mert nem is olyan borzalmas, mint gondoltam. Niallel hamar megtalálta a közös hangot, és az egész út alatt, ismétlem az EGÉSZ út alatt bénábbnál bénább vicceket meséltek egymásnak, ami végül már annyira kikészített, hogy velük együtt nevettem rajtuk. Furcsa volt, hogy ennyire közvetlen tudott lenni velünk. Először azt hittem, hogy úri kisasszonyként fog parancsolgatni nekünk. De végül is, tévedni emberi dolog.
- Oké, most már elég. - próbáltam őket csendre inteni, de csak nem hagyták abba.
- Ugyan már Louis, még egy kicsit bírd ki. Mindjárt otthon vagyunk. - nevetett fel Niall, majd újra minden figyelmét Eleanornak szentelte.
- De rossz irányba megyünk. - néztem rá, mire összeráncolta a szemöldökét.
- Már miért mennénk rossz irányba? - kérdezte értetlenül, és lelassította az autót.
- Erről jöttünk. De én nem szeretnék oda visszamenni. Találkoznom kell Harryvel. - néztem bele világoskék szemeibe, mire azokban mélységes bűntudat csillant meg.
- Louis... - kezdett volna bele a mondandójába, mire csak leintettem. - Nem érdekel, Niall. Csak vigyél oda.
- De.. Louis... - kezdett el akadékoskodni, de nem hagytam. Ó, bár engedtem volna neki, hogy elmondja, amit elakart. Annyi fájdalomtól megóvott volna az az egyetlen mondat, amit nem engedtem neki kimondani. Ha tudtam volna, ha csak megérezhettem volna. De nem... buta voltam, és elvakult. Csak előre akartam haladni. Nem akartam még többet elpazarolni az amúgy is egyre fogyó időből, amit együtt tölthetünk. Rohanni akartam Harryhez. Magamhoz akartam szorítani, és forró csókokkal beborítani a testének minden szegletét. Annyi rossz döntést hoztam. Annyiszor eldobtam. Annyiszor megbántottam. De szükségem volt ezekre a fájdalmakra, hogy rájöjjek, őt akarom. Csak is őt.
Ahogy megállt az autó, Harryék házához rohantam, de bekopogni már nem mertem. Hiszen ha Daisy nyit ajtót, mit mondok neki? És Harrynek? Neki mit mondanék? Csak ekkor tűnt fel, hogy a lassan lemenő nap előcsalogatta az ajtó melletti szobából a lámpafényt. Óvatosan léptem oda, és megpróbáltam úgy benézni a hatalmas ablakon, hogy a bent lévők ne vegyenek észre. Bár ne tettem volna. A szobát láthatatlan melegség fonta körbe. A hatalmas kanapén Daisy ült, a kezében egy fekete, göndör hajú kisbabát tartott. A szája szavakat formált, valószínűleg énekelt neki. A szívem egyre jobban összeszűkült, szinte levegőt sem kaptam. Mikor Harry belépett a szobába, már tényleg nem kaptam levegőt. Gyönyörű volt. Felháborítóan szép volt. Mintha nem is e világi lett volna. Ajkai hatalmas, szeretetteljes mosolyra húzódtak. A szívem pedig megtelt melegséggel. Mintha rám mosolygott volna ilyen szerelmesen. Igaz, megvolt az idő, mikor ezt a mosolyt én kaptam, de én mintha értéktelen lett volna, eldobtam. Pedig milyen értékes az a mosoly! Értékesebb minden kincsnél. Mikor Harry odahajolt Daisyhez, és lágy csókot hintett ajkaira, az eddig kivirágzott szívem millió darabra hullott szét. Mintha hallottam is volna a törést. Mintha millió üvegdarab ért volna földet. Szédülni kezdtem, sírni, úgy zokogtam, mint egy ötéves, mikor elejti a kedvenc nyalókáját. Úgy is éreztem magam. Kicsúszott a kezemből az irányítás, és ez szinte megölt. Harry boldog volt nélkülem. De ki vagyok én, hogy ne örüljek ennek? - A könnyeimet elnyelve kerültem ki Niallt, aki arca most eltorzult a fájdalomtól. Eleanor értetlenül nézett rám, de mellette is elrohantam, be a már jól ismert erdőbe. Igaz, ez egy másik része volt, de a fák ugyan olyan nyugtató hatással voltak rám.
Próbáltam erősnek mutatni magamat, de nem ment. A szívem helyén egy végtelen mélységű lyuk tátongott. Az erdő halk morajai közül kiemelkedett halk szipogásom, ami néha néha csuklásos sírásrohammá nőtte ki magát. Hiába próbáltam eltüntetni a fejemből azt az idilli képet Harryékről, nem sikerült. Kitudja mióta ülhettem a hideg földön a vékony hórétegen, mikor egy lágy kéz ért az arcomhoz. Ijedten néztem fel, mire Eleanor halvány mosolyával találtam szembe magam.
- Azért jöttél, hogy sajnálhass? - néztem rá mérgesen, és erőszakosan letöröltem a könnyeimet.
- Nem.. azért jöttem, hogy ne legyél egyedül. - ült le mellém a fa tövébe, és csendesen nézte tovább a hatalmas fákat. Legalább 10 percig ülhettünk így, mikor végül én szólaltam meg.
- Nagyon szerettem őt.. - kezdtem bele, mire Eleanor megértően bólogatni kezdett.
- Tudom, Louis.
- Megbántottam őt.
- Tudom.
- Kihasználtam őt.
- Tudom.
- Fájt így látni őt. Boldognak, mással..
- Tudom.
- Vissza akarom őt kapni...
- Tudom, Louis. - remegett meg az ő hangja is.
- De már soha nem lesz az enyém. - sírtam el magam újra, mire ő is elkezdett könnyezni.
- Tudom, Louis. Én is ugyanezen mentem keresztül. - nyelte el a könnyeit, és rám mosolygott.
- Téged is kihasználtak? Vagy fordítva? - néztem rá, és a könnyim hirtelen elálltak.
- Lassan 5 éve, hogy elvesztettem őt. - mosolygott rám szomorkásan, mire az én szívem is összeszorult.
- Annyira meg akartam felelni az apámnak, hogy minden mást figyelmen kívül hagytam. Tanultam, mint egy őrült. Ismert, gazdag emberekkel mutatkoztam, és tele voltam hamis barátokkal. De akkor jött Ő. Tomnak hívták, az istállónkban dolgozott. - kezdett bele a mesélésbe, amit én figyelmesen hallgattam - Azonnal belém szeretett. Nem volt túlzottan jóképű, és gazdag sem. Jó humora volt, és mindenben meglátta a szépet. Rengeteg dolgot tanított meg nekem. Azóta az ég sokkal kékebb, és a madarak éneke is sokkal szebb. De nem lehettünk együtt. Tudod.. ő szegény, én gazdag. Apám mindenáron egy gazdag üzletember fiának akart adni. Ekkor jött a te apád. Már 5 éve tervezgetik ezt az egészet. Mindig is hálás voltam neked, hogy ennyi időt nyerhettem. De.. nem tudtam rendesen kihasználni azt, ami nekem megadatott.
Hihetetlenül szerelmes voltam Tomba. Mindenemet neki akartam adni. Mindent, amit egy nő egy férfinak adhat. És megtettem. Neki adtam magamat. - itt egy pillanatra megállt, és kifújta a bent tartott levegőt. - De a szerelmünk nem tarthatott sokáig. Terhes lettem. Mindössze 18 évesen. Apám kitért a hitéből. Kolostorba zártak arra a maradék 7 és fél hónapra. Hihetetlenül féltem, Louis... De nem azért, ami velem történhetett volna, hanem ami Tommal, és persze az egyetlen közös kincsünkkel. Apám lelövette Tomot. - sírt fel, és a nyakamba borult. - Meghalt... és mikor megszületett a kislányunk. Amy.. elvették őt tőlem! Kimarták a kezeimből, ahogy megszületett. Kínszenvedés volt. Egész nap csak sírtam, és a gyermekemet akartam. Fél év után hazaengedtek. De azóta sem vagyok önmagam. Pontosan tudom, milyen érzés elveszíteni valakit. Igaz, neked Harryvel másabb a helyzeted.. - nézett a szemembe, és őszinte fájdalmat láttam bennük. - De megértelek. Ellökted Harryt, mert félté a saját érzéseidtől. Én is pontosan ezt tettem Tommal az elején. Féltem, hogy ilyen érzelmeket tud belőlem kiváltani. Utána beengedtem őt a világomba, ahogy te is Harryt. Rengeteg szép emléket szereztünk. Végül teljesen egymásba szerettünk. De én még akkor is el akartam őt lökni. Mert tudtam, nem helyes amit teszek. De ő ragaszkodott hozzám. És most már soha nem kaphatom őt vissza. Az egyetlen dolog pedig ami belőle maradt, az a kislányom volt, de őt is elvették tőlem. Tudod mit mondott nekem Tom, az utolsó éjszakánkon? - emelte fel a fejét a mellkasomról, én pedig letöröltem a könnyeit. Azt mondta, hogy " Még ha ma meg is halok, hálás vagyok neked mindenért. Megérte belekezdeni ebbe, ami kettőnk között van. Szeretlek, El" - sírt fel hangosan, mire még szorosabban tartottam őt. Az én szememet is csípték a könnyek, mert éreztem, a mi kettőnk szíve ugyanannyi megbánással és szeretettel van tele. Olyan sokkal, hogy az már elviselhetetlen. Egy ember nem tud ennyi fájdalmat egyedül cipelni. De ezentúl, itt leszünk egymásnak, és segítjük a másikat. Talán Harry is ezért maradt Daisyvel? Ugyan ezt érezte? Hogy már nincs egyedül... most már számíthat valakire, aki minden hibáját megbocsájtva szereti?
- De Louis, tudod.. ő még itt van. Életben van. Harcolj érte, mert ha nem teszed örökké bánni fogod. Még ha veszítesz is, tudni fogod, hogy te mindent megtettél. - állt fel mellőlem, majd a példáját követve elindultunk vissza Niallhez.
2013. november 17., vasárnap
25.Fejezet - Kit érdekel?
Louis szemszöge
Az esőcseppek egyre erősebben csapódtak az autó ablakának. Niall minden figyelmét a vezetésre összpontosította, így én teljesen magamra maradtam. Álmos voltam, és az autó halk zúgása az esőcseppek ritmusos kopogásával csak még jobban rásegített erre. De nem mertem elaludni. Féltem, ha újra lehunyom a szemeimet, és engedek a csábításnak, újra látni fogom azokat az égető zöld szemeket. Úgy izzottak az álmaimban, mintha tűz lobogott volna bennük. De nem mertem beléjük nézni. Féltem. Mert minél jobban bele akartam látni a göndör fürtökkel keretezett fiú szemeibe az álmaimban, egyre több sötétséget láttam. Megijedtem. Nem mertem tovább menni. Nem mertem már ránézni sem. Ó, de kinek is próbálok hazudni? Hiába próbált meg nemet parancsolni az agyam, a szívem egyre hevesebben vert, amint lehunytam fáradt pilláimat. Ott volt. Ott állt velem szemben, egyetlen rózsával a kezében. Közelebb lépet egy lépést. Majd még egyet. Míg nem előttem nem állt. Ajkaira hamiskás mosoly kúszott, majd a kezembe adta a virágot.
- Tudom, hogy mit érzel. De el kell engednünk egymást. Louis, figyelj rám. Louis... Louis.... - ijedten kaptam fel a fejemet, mire Niall kissé nyomott fejével találtam szembe magam.
- Megérkeztünk. - mutatott előre, egy hatalmas, hófehér házra. Hihetetlen, milyen gazdagok lehetnek a szüleim? - ámultam el, majd visszapillantottam Niallre.
- És mi miért is vagyunk itt? - húztam ki magam, majd megpróbáltam kinyújtóztatni a tagjaimat, már amennyire a kis férőhelyemen megtehettem. Pontosan tudtam, miért is kellett ennyit utaznom, de jó lett volna, ha ezúttal Niall máshogy válaszol. De nincs ekkora szerencsém.
- Louis.. sóhajtott egy nagyot, majd felém fordult teljesen - Tudom, hogy ez egyáltalán nem tetszik neked. Azzal is tisztában vagyok, hogy a hátad közepére sem kívánsz egy elkényeztetett királylányt, de nincs más választásod. A szüleitek már megegyeztek ebben. Te és Eleanor kisasszony össze fogtok házasodni. Sajnálom. - veregette meg a hátam, majd kiszállt az autóból.
Semmi kedvem nem volt követni őt. Igaza van, semmi kedvem itt lenni, és ahhoz még annyira sem, hogy valami elkényeztetett úri hölgy az arcomba mászva jó pofizzon nekem. Ismerem a fajtájukat. Mind ugyan olyan. Levakarhatatlanok. - Niall ekkor nagy hévvel csapta ki az autó ajtaját, és rángatott ki belőle.
- Louis, nekem sincs ehhez semmi kedvem, de az apád rám parancsolt. Azzal meg amúgy sem oldasz meg semmit, ha duzzogsz! - emelte fel a hangját, majd maga után rángatva értünk el a házhoz. Az mellékes, hogy párszor majdnem hasra estünk a sáros talajon. De legalább az eső elállt egyenlőre.
- Viselkedj jól! - nézett rám figyelmeztetően, mielőtt csengetett volna. Válaszul csak morogtam egyet. Kit érdekel? Mert engem nem..
- Kisfiam! - kiáltott fel édesanyám az ajtóban, majd azonnal össze vissza csókolgatott. - Nagyon fáradtak vagytok? Még épp időben érkeztetek, nem kezdtük még el az ebédet! - mosolygott rám, majd újra megszorongatott. Beljebb mentünk a hatalmas házba. Nekem még új volt a hely, mivel Niall elmondása szerint a szüleim is csak 3 hónapja költöztek ide. Elvileg apámat zavarta, hogy a szomszédban gyerekek vannak, és nem tudott tőlük dolgozni. Jellemző, ha ő ott van valahol, csak három dolgot kell betarts. Ne beszélj, ne mozogj, ne létezz. Egyszerűek, nem? Én már profin űzöm a 'ne létezz' részt. Volt időm gyakorolni.
- Fiam, csak hogy ideértetek! Ideje volt. - sétált mellém apám, és jól hátba veregetett. Én is örülök neked apa, és te hogy vagy? Én? Á jól! Ne aggódj. Csak elvesztettem az emlékeim egy részét, Niall úgy bánt velem mint egy olcsó lotyóval, egy random srác beszél hozzám álmomban, és amúgy semmi kedvem nincs itt lenni. De amúgy jól, köszi, hogy kérdezed! - Nos, ezen a jó kis eszmefuttatáson jól fel is idegesítettem magamat, de ezt már csak tetőzte, mikor egy fiatal, velem körülbelül egyidős, csinos lány sétált elém, és a kezét nyújtotta.
- Eleanor Calder, mutatkozott be egy szívmelengető mosoly kíséretében, és a válaszomat várta.
- Louis Tomlinson. - hajoltam le, és belecsókoltam a kezébe. Halkan felkuncogott, majd pukedlizett egyet.
- Örülök, hogy végre találkozhattunk! - mosolygott tovább.
- Részemről a szerencse. - morogtam, majd kikerülve őt az asztalhoz sétáltam.
- Louis! És a hölgyet ki ülteti le? - kérdezte apám élesen, mire sóhajtottam egyet, és elindultam Eleanor felé. Megfogtam a kezét, és a kijelölt helyre vezettem, ami persze, hogy az enyém mellett(!) volt. Istenem, adj erőt, hogy mind ez kibírjam! - mormoltam el gyorsan egy imát. Az ebéd viszont meglepően csendesen telt. Én és Niall egy szót sem szóltunk. Elanor úgy szintén, csak akkor szólalt meg, mikor kérdezték. A két 'örömapa' valami üzleti ügyet tárgyaltak meg, ami engem nem igazán érdekelt. Édesanyám pedig a konyhában sürgött-forgott nagyrészt.
- Louis! - szólalt meg hirtelen az apám - Jó lenne, ha figyelnél, mert te fogod továbbvinni ezt az egészet.
- Ó, hagyd csak Troy, még ráér.
- Hogy hagyhatnám? Ez a kötelessége! Ezért született. Nem hagyhatom, hogy mással foglalkozzon. - És igen, itt főtt el az a pici kis agyvizem is, ami volt. A villát már annyira szorítottam, hogy meg sem lepődtem volna, ha esetleg ketté törik. De Ő csak folytatta. Tudtam, a nagy része még csak most jön...
- Nézz csak rá, mi lett belőle! Az egész gyerek használhatatlan lenne, ha nem az én fiam lenne. Nagyon szerencsés, hogy olyan apja van, mint én. Senkinek nem adják a kezébe a boldog élet titkát. Neki pedig tálcán nyújtjuk át! A legkevesebb amit tehet, hogy rendesen elvégzi a rá hagyott feladatot. - és itt szakadt el a cérna. Ritkán fordulok ki magamból annyira, hogy kiabáljak, de most megtörtént. Megjegyzem, ez a második alkalom, hogy visszabeszéltem neki. De már rég meg kellett volna ezt tennem.
- Mit képzelsz magadról, hogy így beszélsz rólam? - álltam fel, és az asztalra csaptam a tenyeremmel. Niall ijedten kapta fel a fejét, míg Eleanor arcára sejtelmes mosoly ült ki. Élvezte az előadást. De én csak folytattam. - A fiad vagyok, az isten szerelmére! Azt hiszed, hogy a boldogság azt jelenti, hogy van egy feleségem, akit nem is szeretek, egy munkám, amit rám erőltetnek, pénzem, amiért nem is én küzdöttem meg, egy életem, amit mások irányítanak? Nekem erre nincs szükségem. Azt hiszed, olyan jó hallgatni, ahogy lejáratsz? - emeltem még feljebb a hangomat, mire már az anyám is kiszaladt a konyhából. - Hát tudd meg, nem! Egész eddigi életemben neked akartam megfelelni! Tudom, mert emlékszem rá! Ha nem lett volna.. - és itt elhallgattam. Hirtelen minden eszembe jutott. A göndör fürtök, a zöld szemek.. Harry. - Ha nem lett volna Harry, nem is tudom mi lenne most velem! - fakadtam ki, mire meglepetten pislogott fel rám. Felállt a helyéről, és egy hatalmas pofont adott. Szinte visszhangzott a hatalmas házban.
- Te mit képzelsz magadról! Az apáddal nem beszélhetsz ilyen hangnemben, főleg nem mások előtt! Az egész családot lejáratod, te félkegyelmű! Ami pedig azt a Harry gyereket illeti, jó lenne ha elfelejtenéd őt, mert ő nem lesz részese a jövődnek! Vagy ha ennyire ragaszkodsz hozzá, legyen, de akkor többé nem vagy a fiam! - több sem kellett, hátat fordítottam neki, és elindultam az ajtó felé.
- Ha kilépsz azon az ajtón, többé ne gyere vissza. - mondta utoljára, majd mosolyogva kiléptem a házból. Mikor átléptem a küszöböt, úgy éreztem, minden láncom lehullott. Sokkal szabadabb voltam.
- Louis, várj! - jött utánam Niall, és jól hátba csapott.
- Jó voltál! - dicsért meg, majd az autó felé indultunk.
- Várjatok meeeg! - kiáltott fel Eleanor, mire megálltunk.
- Hát te? Mit szeretnél? - bunkóztam vele, mire mosolya még szélesebb lett.
- Apának nagyon tetszett a kis akciód. Szóval nem menekülhetsz. Ezentúl a tiéd vagyok. Vigyáznod kell rám, mivel feleséged vagyok. Még a papírokkal sem kell törődnöd, mert apám elintéz mindent. Meg aztán, érdekes figura vagy te Louis! Kíváncsi vagyok, milyen ember vagy valójában. Szóval, veled tartok. - kuncogott fel halkan.
Hitetlenkedve emeltem a tekintetem az ég felé, majd hagytam, hadd szálljon be hátulra. Legfeljebb kirakjuk az első kanyarnál. Igen, valószínűleg ez lesz.
Az esőcseppek egyre erősebben csapódtak az autó ablakának. Niall minden figyelmét a vezetésre összpontosította, így én teljesen magamra maradtam. Álmos voltam, és az autó halk zúgása az esőcseppek ritmusos kopogásával csak még jobban rásegített erre. De nem mertem elaludni. Féltem, ha újra lehunyom a szemeimet, és engedek a csábításnak, újra látni fogom azokat az égető zöld szemeket. Úgy izzottak az álmaimban, mintha tűz lobogott volna bennük. De nem mertem beléjük nézni. Féltem. Mert minél jobban bele akartam látni a göndör fürtökkel keretezett fiú szemeibe az álmaimban, egyre több sötétséget láttam. Megijedtem. Nem mertem tovább menni. Nem mertem már ránézni sem. Ó, de kinek is próbálok hazudni? Hiába próbált meg nemet parancsolni az agyam, a szívem egyre hevesebben vert, amint lehunytam fáradt pilláimat. Ott volt. Ott állt velem szemben, egyetlen rózsával a kezében. Közelebb lépet egy lépést. Majd még egyet. Míg nem előttem nem állt. Ajkaira hamiskás mosoly kúszott, majd a kezembe adta a virágot.
- Tudom, hogy mit érzel. De el kell engednünk egymást. Louis, figyelj rám. Louis... Louis.... - ijedten kaptam fel a fejemet, mire Niall kissé nyomott fejével találtam szembe magam.
- Megérkeztünk. - mutatott előre, egy hatalmas, hófehér házra. Hihetetlen, milyen gazdagok lehetnek a szüleim? - ámultam el, majd visszapillantottam Niallre.
- És mi miért is vagyunk itt? - húztam ki magam, majd megpróbáltam kinyújtóztatni a tagjaimat, már amennyire a kis férőhelyemen megtehettem. Pontosan tudtam, miért is kellett ennyit utaznom, de jó lett volna, ha ezúttal Niall máshogy válaszol. De nincs ekkora szerencsém.
- Louis.. sóhajtott egy nagyot, majd felém fordult teljesen - Tudom, hogy ez egyáltalán nem tetszik neked. Azzal is tisztában vagyok, hogy a hátad közepére sem kívánsz egy elkényeztetett királylányt, de nincs más választásod. A szüleitek már megegyeztek ebben. Te és Eleanor kisasszony össze fogtok házasodni. Sajnálom. - veregette meg a hátam, majd kiszállt az autóból.
Semmi kedvem nem volt követni őt. Igaza van, semmi kedvem itt lenni, és ahhoz még annyira sem, hogy valami elkényeztetett úri hölgy az arcomba mászva jó pofizzon nekem. Ismerem a fajtájukat. Mind ugyan olyan. Levakarhatatlanok. - Niall ekkor nagy hévvel csapta ki az autó ajtaját, és rángatott ki belőle.
- Louis, nekem sincs ehhez semmi kedvem, de az apád rám parancsolt. Azzal meg amúgy sem oldasz meg semmit, ha duzzogsz! - emelte fel a hangját, majd maga után rángatva értünk el a házhoz. Az mellékes, hogy párszor majdnem hasra estünk a sáros talajon. De legalább az eső elállt egyenlőre.
- Viselkedj jól! - nézett rám figyelmeztetően, mielőtt csengetett volna. Válaszul csak morogtam egyet. Kit érdekel? Mert engem nem..
- Kisfiam! - kiáltott fel édesanyám az ajtóban, majd azonnal össze vissza csókolgatott. - Nagyon fáradtak vagytok? Még épp időben érkeztetek, nem kezdtük még el az ebédet! - mosolygott rám, majd újra megszorongatott. Beljebb mentünk a hatalmas házba. Nekem még új volt a hely, mivel Niall elmondása szerint a szüleim is csak 3 hónapja költöztek ide. Elvileg apámat zavarta, hogy a szomszédban gyerekek vannak, és nem tudott tőlük dolgozni. Jellemző, ha ő ott van valahol, csak három dolgot kell betarts. Ne beszélj, ne mozogj, ne létezz. Egyszerűek, nem? Én már profin űzöm a 'ne létezz' részt. Volt időm gyakorolni.
- Fiam, csak hogy ideértetek! Ideje volt. - sétált mellém apám, és jól hátba veregetett. Én is örülök neked apa, és te hogy vagy? Én? Á jól! Ne aggódj. Csak elvesztettem az emlékeim egy részét, Niall úgy bánt velem mint egy olcsó lotyóval, egy random srác beszél hozzám álmomban, és amúgy semmi kedvem nincs itt lenni. De amúgy jól, köszi, hogy kérdezed! - Nos, ezen a jó kis eszmefuttatáson jól fel is idegesítettem magamat, de ezt már csak tetőzte, mikor egy fiatal, velem körülbelül egyidős, csinos lány sétált elém, és a kezét nyújtotta.
- Eleanor Calder, mutatkozott be egy szívmelengető mosoly kíséretében, és a válaszomat várta.
- Louis Tomlinson. - hajoltam le, és belecsókoltam a kezébe. Halkan felkuncogott, majd pukedlizett egyet.
- Örülök, hogy végre találkozhattunk! - mosolygott tovább.
- Részemről a szerencse. - morogtam, majd kikerülve őt az asztalhoz sétáltam.
- Louis! És a hölgyet ki ülteti le? - kérdezte apám élesen, mire sóhajtottam egyet, és elindultam Eleanor felé. Megfogtam a kezét, és a kijelölt helyre vezettem, ami persze, hogy az enyém mellett(!) volt. Istenem, adj erőt, hogy mind ez kibírjam! - mormoltam el gyorsan egy imát. Az ebéd viszont meglepően csendesen telt. Én és Niall egy szót sem szóltunk. Elanor úgy szintén, csak akkor szólalt meg, mikor kérdezték. A két 'örömapa' valami üzleti ügyet tárgyaltak meg, ami engem nem igazán érdekelt. Édesanyám pedig a konyhában sürgött-forgott nagyrészt.
- Louis! - szólalt meg hirtelen az apám - Jó lenne, ha figyelnél, mert te fogod továbbvinni ezt az egészet.
- Ó, hagyd csak Troy, még ráér.
- Hogy hagyhatnám? Ez a kötelessége! Ezért született. Nem hagyhatom, hogy mással foglalkozzon. - És igen, itt főtt el az a pici kis agyvizem is, ami volt. A villát már annyira szorítottam, hogy meg sem lepődtem volna, ha esetleg ketté törik. De Ő csak folytatta. Tudtam, a nagy része még csak most jön...
- Nézz csak rá, mi lett belőle! Az egész gyerek használhatatlan lenne, ha nem az én fiam lenne. Nagyon szerencsés, hogy olyan apja van, mint én. Senkinek nem adják a kezébe a boldog élet titkát. Neki pedig tálcán nyújtjuk át! A legkevesebb amit tehet, hogy rendesen elvégzi a rá hagyott feladatot. - és itt szakadt el a cérna. Ritkán fordulok ki magamból annyira, hogy kiabáljak, de most megtörtént. Megjegyzem, ez a második alkalom, hogy visszabeszéltem neki. De már rég meg kellett volna ezt tennem.
- Mit képzelsz magadról, hogy így beszélsz rólam? - álltam fel, és az asztalra csaptam a tenyeremmel. Niall ijedten kapta fel a fejét, míg Eleanor arcára sejtelmes mosoly ült ki. Élvezte az előadást. De én csak folytattam. - A fiad vagyok, az isten szerelmére! Azt hiszed, hogy a boldogság azt jelenti, hogy van egy feleségem, akit nem is szeretek, egy munkám, amit rám erőltetnek, pénzem, amiért nem is én küzdöttem meg, egy életem, amit mások irányítanak? Nekem erre nincs szükségem. Azt hiszed, olyan jó hallgatni, ahogy lejáratsz? - emeltem még feljebb a hangomat, mire már az anyám is kiszaladt a konyhából. - Hát tudd meg, nem! Egész eddigi életemben neked akartam megfelelni! Tudom, mert emlékszem rá! Ha nem lett volna.. - és itt elhallgattam. Hirtelen minden eszembe jutott. A göndör fürtök, a zöld szemek.. Harry. - Ha nem lett volna Harry, nem is tudom mi lenne most velem! - fakadtam ki, mire meglepetten pislogott fel rám. Felállt a helyéről, és egy hatalmas pofont adott. Szinte visszhangzott a hatalmas házban.
- Te mit képzelsz magadról! Az apáddal nem beszélhetsz ilyen hangnemben, főleg nem mások előtt! Az egész családot lejáratod, te félkegyelmű! Ami pedig azt a Harry gyereket illeti, jó lenne ha elfelejtenéd őt, mert ő nem lesz részese a jövődnek! Vagy ha ennyire ragaszkodsz hozzá, legyen, de akkor többé nem vagy a fiam! - több sem kellett, hátat fordítottam neki, és elindultam az ajtó felé.
- Ha kilépsz azon az ajtón, többé ne gyere vissza. - mondta utoljára, majd mosolyogva kiléptem a házból. Mikor átléptem a küszöböt, úgy éreztem, minden láncom lehullott. Sokkal szabadabb voltam.
- Louis, várj! - jött utánam Niall, és jól hátba csapott.
- Jó voltál! - dicsért meg, majd az autó felé indultunk.
- Várjatok meeeg! - kiáltott fel Eleanor, mire megálltunk.
- Hát te? Mit szeretnél? - bunkóztam vele, mire mosolya még szélesebb lett.
- Apának nagyon tetszett a kis akciód. Szóval nem menekülhetsz. Ezentúl a tiéd vagyok. Vigyáznod kell rám, mivel feleséged vagyok. Még a papírokkal sem kell törődnöd, mert apám elintéz mindent. Meg aztán, érdekes figura vagy te Louis! Kíváncsi vagyok, milyen ember vagy valójában. Szóval, veled tartok. - kuncogott fel halkan.
Hitetlenkedve emeltem a tekintetem az ég felé, majd hagytam, hadd szálljon be hátulra. Legfeljebb kirakjuk az első kanyarnál. Igen, valószínűleg ez lesz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)